Régészet

Egyéb kutatások

A várhegyi barlangrendszer (török pince) kialakulása

ABudapest szívében, történelmi negyedében fekszik az a hatalmas barlangpince-rendszer, amelyet régebben "Török-pincék"-nek neveztek, s összes hosszúsága meghaladja a tíz kilométert. A budai Várhegy márgasorozatát fedő teraszkavics s az azt borító hatalmas kiterjedésű édesvízi mészkősorozat határán természetes üregek sorozata könnyítette meg a várbeli lakosok életét.

A puha mésztufába vágott pincéiket nem kellett sokáig mélyíteniük, mert csaknem minden ház alatt előbb-utóbb barlangra bukkantak. A természet adta ajándékot átalakították, kibővítették, az üregeket folyosókkal kapcsolták össze, a víztartalmú kavicsrétegekbe kutakat mélyítettek. Máshol pedig éppen betömték a természetes pincéket, nehogy a felette épült ház megrepedezzen vagy összedőljön.

Nem véletlen, hogy a várhegyi barlangpince-rendszer különleges helyet foglal el a hazai barlangok között. Legnagyobb mésztufában keletkezett föld alatti rendszerünk, amely gazdag történelmi hagyományokkal és igen bőséges tudományos lehetőségekkel rendelkezik. Az újkor embere mégis sokáig alig vett róluk tudomást, s maguk a lakók sem tudták, hogy mi rejtőzik lakásuk, utcájuk alatt.

Az első, aki tudomásunk szerint a várhegyi pincékkel foglalkozott, Schubert Ignác székesfővárosi mérnök volt a múlt század nyolcvanas éveiben. Több évi munkával pontosan felmérte a föld alatti rendszert, majd térképei felhasználásával készítette el Szontagh Tamás 1908-ban azt a nagyszabású tanulmányt, amely a várbéli alagút víztelenítési munkáit tűzte ki célul.

Szontagh Tamás
(1851-1936)
Geológus, a Földtani Intézet megbízott igazgatója

Krenner József
(1839. március 3. -1920. január 16.)
Mineralógus, ásványkutató, az MTA tagja; nevét a krennerit {(Au,Ag)Te2} ásványnév is őrzi (Wikipédia)

Földtani érdekességeivel előbb 1863-ban Krenner József ismerkedett meg, amikor az Úri utca 12. sz. ház pincéjében feltárt édesvízi mészkőben borsóköveket, vagyis pizolitokat talált. Később Schafarzik Ferenc is vizsgálta a szokatlan képződményeket, s megállapította, hogy e helyen legalább 30°C-os vízfeltörésnek kellett lennie, s annak kráterében képződtek a koncentrikus szerkezetű, gömb alakú ásványok.

A műszaki és tudományos szempontok alapján megismert várhegyi üregekről mindeddig azt hitték, hogy azokat kizárólag emberkéz alkotta. A Barlangkutató Szakosztály egyik ülésén a Hadimúzeum igazgatója felhívta a szakemberek figyelmét, hogy a "Török-pincék" ugyan nagyrészt emberkéz alkotta építmények, de neki az a benyomása, hogy eredeti, természetes vonásokat is megőrzött. Így történt, hogy Kadic Ottokár 1931 szeptemberében megtekintette a "pincéket", s mint írta, "már az első bejárásnál legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy a szóban levő pincék eredetileg természetes úton mésztufában keletkeztek, később azután, történelmi időben bővítették, mélyítették, és helyenként aláfalazták".

Dr. Kadić Ottokár
(1876. július 29. - 1957. február 28.)
Geológus, paleontológus, a magyarországi ősemberkutatás elindítója,
a szervezett magyar barlangkutatás megalapítója, egyetemi tanár (Wikipédia)

Hamarosan elkezdte a hivatalos, rendszeres kutatást, ami kezdetben nem ment könnyen, mert "megjelenésünk sok helyen gyanút keltett, egyes házmesterek nem tudták megérteni, hogy miért kell ezeket az elhagyott helyeket kutatni. Gyakran csak beható magyarázgatás és végső esetben a hivatalos megbízólevél felmutatása után engedtek a pincébe".

A munkát befejezve Kadic Ottokár terjedelmes szakvéleményt készített a Várhegy alatt húzódó rendszerről, amelyben felhívta a figyelmet azok földtani, légvédelmi és idegenforgalmi jelentőségére. Megállapította azonban, hogy a várbeli "Török pincék" leginkább barlangtani szempontból érdekesek. Ezek két vagy három emeletben, egymás fölött fekszenek. A felső pincék a megszokott magasságban, az épületek alatt, a felszíntől két-három méternyi mélységben, lágy talajban épültek. Ezek mind téglával vagy kővel boltozva és falazva vannak, alsó szegélyük azonban már természetes mésztufából áll. A középső pincék szintén az épületek alatt vannak, nagyobbrészt mésztufában épültek, de többnyire még boltozva és falazva vannak. Az alsó pincék átlag 8 m mélységben a mésztufa alján, természetes úton a víz kilúgozó és kivájó hatása következtében fejlődtek, és túlnyomó részben a háztelkeken kívül, az utcai úttest alatt terjednek. Ezek a "Török pincék" tehát természetes eredetűek, vagyis mésztufában képződött barlangok. Mennyezetük mindenütt természetes mésztufa, oldalaik gyakran szintén mésztufából, folyami lerakódásból vagy márgából állanak.

Miután Kadic javaslatot tett a várbeli pincék hasznosítására, a kerület elöljárósága Mottl János irányításával kitakaríttatta az üregeket, az egyik felső pincéből feltárt régi bejáratot rendbe hozatta, majd villanyvilágítást bevezetve, a szélesebb közönség számára is járhatóvá tette. 1935-ben létrehozták a Várhegyi Bizottságot, s a kezeléssel megbízták a Magyar Barlangkutató Társulatot. A barlangpincéknek idegenforgalmilag helyreállított részét pedig "Várhegyi-barlang" néven vezették be az irodalomba.

Ugyanekkor megkezdődtek a légvédelmi kiépítések is, amely munkával az illetékes minisztériumok szintén a Barlangkutató Társulatot bízták meg, de - mint Kadic Ottokár megfogalmazta - "mindezekről a nagyszabású feltáró munkálatok eredményeiről nyomtatásban nyilvános beszámoló, érthető okoknál fogva, nem jelent meg".

Miután a Várhegyi-barlang idegenforgalmi kiépítése a Szentháromság-téri elöljárósági épület alatt befejeződött, 1935. augusztus 17-én megnyitották a nagyközönség számára. A látványosság növelése érdekében az egyik kis fülkében csontkamrát létesítettek, ahová a várbeli kazamatákból előkerült emberi koponyákat és végtagcsontokat hordták össze. A megnyitott barlangnak olyan nagy sikere volt, hogy az első másfél hónapban már 3904-en látogatták meg.

Az eredményben nagy része volt Barbie Lajos pénztárosnak is, akit a Várhegyi Bizottság a barlang gondnokának nevezett ki, s ezt a tisztet nagy szakértelemmel és lelkesedéssel végezte. A következő évben a Székesfővárosi Képtárban feleslegessé vált 20 db vitrin segítségével állandó kiállítást létesítettek, magalapították a barlangi gyűjteményt, amelynek anyagát évről évre fejlesztették. 1937-ben tovább bővítették a bemutatott barlang területét, mert új lejáratot készítettek, amely az elöljárósági épület két udvarát összekötő átjáróból indult ki. A Hadik-szobor alatti barlangpincében új altárót nyitottak, amivel összekötötték a már ismert részeket az Úri u. 26. sz. ház alatti barlanggal.

A következő évben a bővítést folytatták a 28-as sz. ház irányába, s végül körjáratot alakítottak ki, ahol a nagyközönség kényelmesen tudta megtekinteni az egyre gazdagodó gyűjteményt.

1942-ben a szépen kiépített Várhegyi-barlangból négy termet légoltalmi célokra leválasztottak, s ezzel a bemutatott látványosság jelentősen csökkent, csakúgy, mint a háború alatti látogatottság is. A gyűjtemény sorsát végül is a háborús események pecsételték meg, miután az elöljárósági épület bombatalálatot kapott, s a megmaradt értékeket széthurcolták.

Az újjáépítés és konszolidáció hosszú időszakát követően a Hazafias Népfront I. kerületi bizottságának segítségével a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat 1961. április 30-án ismét megnyitotta az átalakított, de ugyanott létesített Barlangtani Múzeumot.

A Barátosi József által összefogott igen lelkes barlangkutató gárda szép sikere volt ez az esemény, amelynek során valóban poraiból kellett feltámasztani az egykori közkedvelt múzeumot. A kiállítás része volt a helyiségeket kölcsönző Budapesti Történeti Múzeumnak, s a látogatók annak megtekintésével együtt jutottak le a barlangtani részleghez. 1962-ben további részeket csatoltak a már megnyitottakhoz, s ezeket 1963. második félévében már több mint ezren látogatták. A Vár alatt húzódó öt kilométeres szakasz jelentős részét is sikerült az érdeklődő nagyközönség számára hozzáférhetővé tenni.

1964-ben befejeződtek az alsó barlangszakasz világításának munkálatai, de azok sajnos hamarosan tönkrementek. Megkezdődött az új szakasz régészeti kutatása, valamint a kutakba könnyűbúvárok merültek, hogy megállapítsák azok mélységét, állapotát. A következő évben, 1965-ben jelentős változás állt be a Barlangtani Múzeum létesítményeiben, miután a házigazda, a Budapesti Történeti Múzeum nem vállalta tovább a barlang pincéiben elhelyezett gyűjtemény kezelését, s ezzel megszűnt a "klasszikus", még Kadic Ottokár által alapított, majd később nagy lelkesedéssel újrarendezett kiállítás.

Szerencsére új lehetőség nyílt, s a Társulat megnyithatta az Úri u. 9. sz. ház aljából induló nagy kiterjedésű barlangszakaszt. Ennek első termében a régi kiállítás roncsaiból, valamint több szervezet adományából, a Barátosi család által vezetett lelkes Geológiai Technikumi tanulók munkájával, új kiállítás létesült, amely azonban már nyomába sem léphetett a réginek.

Az újonnan megnyílt rész látnivalókban, főleg történelmi emlékekben bővelkedett. A vasárnapi látogatók megnézhették a XIII-XIV. századból származó gótikus kapukat és oszlopot ugyanúgy, mint a Zsigmond császár korából származó (XIV-XV. sz.) kapurészletet vagy a török oszlopot, boltívet, barokk falazatot és borospincét. A bemutatott szakasz külön érdekessége volt a mintegy 80 kút, amelyeket a XIII. századtól kezdtek építeni. Rendszerint a felszínről kezdték el mélyíteni, majd a barlangot átütve, annak márgás, kavicsos talpába süllyesztették mindaddig, amíg vizet nem találtak. Így nagyon is praktikus vízszerzési pontokat alakítottak ki, mert békeidőben a felszínről húzhatták a vizet, háborúk alatt pedig a barlangba menekülve sem maradtak ivóvíz nélkül.

A bemutatott járatoknak kb. 20%-a volt mesterséges, amelyek nagy részét századunkban, s főleg a második világháború idején, majd az azt követő időkben építették. A látogatók száma minden évben tíz- és húszezer között mozgott, mígnem 1976-ban a világítás tönkrement, s a barlang nagy részét víz öntötte el, ezért be kellett zárni. 1980-ban újra kísérlet történt arra, hogy a nagy anyagi befektetést igénylő renoválást el lehessen végezni, de mindeddig csak terv maradt.

Miközben a barlangpince-rendszer feltárása, kiépítése történt, megindultak a különböző tudományos vizsgálatok is. Az üregekben kitűnően lehetett tanulmányozni a Várhegyet fedő kőzetek rétegződését, ősmaradvány-tartalmát. Az alapot adó budai márgára települt teraszkavicsot először az Országház u. 6. sz. alatti pincében találták meg, amelyek anyaga egyesek szerint az Ördög-árok, mások szerint az ős-Duna lerakódása. Az itt lerakódott kavics földtani korát az Úri utca 72. számú ház pincéjének feltárásakor előkerült csontmaradványok segítségével lehetett meghatározni. A rossz megtartású, de gazdag nagyemlős anyagot a feldolgozó Mottl Mária az akkori ismereti szintnek megfelelően preglaciálisnak, vagyis az eljegesedés előtti korúnak határozta. Ma ez az állattársaság a középső-pleisztocén idejére, a mindel glaciális elejére helyezhető.

A csontos kavicsra települő rétegsorból, de még az édesvízi mészkő alól különleges kovaszilánkok kerültek elő. E később igen fontossá váló leletekről Kadic Ottokár ezt írta: "Mivel utóbbiaknak megmunkálása igen kezdetleges, és típus nincs közöttük, emberi eredetük eleinte kétes volt, később azonban ugyanebből a rétegből fosszilis csontból készített, a közepén átlyukasztott kicsi korong került a kezembe, ez arról tanúskodik, hogy az itt gyűjtött csont- és kovaeszközök ősemberi maradványok. Hogy a talált tárgyak, melyik kultúremeletbe tartoznak, azt ebből csekély számú leletből nehéz eldönteni, az egynéhány hegyből ítélve, legvalószínűbbnek látszik, hogy a musztérien valamelyik szintjét fedeztük fel a budavári Várhegy mélyén".

A Kadic idejében még igen bizonytalan leletek meghatározását és perdöntő jelentőségét a vértesszőlősi mésztufabányában 1963-ban felfedezett előemberi telep megismerése segítette elő. Ekkor ugyanis hasonló korú és szintén atipikus kőeszközök kerültek elő, amelyek alapján Vértes László ősrégész előkereste a Nemzeti Múzeum gyűjteményében őrzött várhegyi leleteket, s megállapította róluk, hogy azok szintén az előember készítményei. 1965-ben, a magyarországi őskőkori és átmeneti kőkori leleteket összefoglaló könyvében megállapította, hogy "a vértesszőlősi lelet az 1939. évi várhegyi, Úri utcai Kadic-anyag újraértékelését is megköveteli. Az azonos fauna és a gyűjteményünkben levő 17, meglehetősen atipikus, de felismerhető kavicseszköz alapján a két lelőhelyet azonosítottuk mind kor, mind kultúra szempontjából. A prioritás a várhegyi leleté, ezért a gazdag vértesszőlősi anyag segítségével jól definiálható új régészeti ipart Buda-ipar néven írtuk le".

A Vár-barlang területéről 1968-ban újra előkerült néhány kavicseszköz-töredék. A kezdeti őslénytani vizsgálatokat az 1950-es évek végétől Krolopp Endre folytatta, aki a pincéket és barlangokat járva a mésztufához kapcsolódó mésziszapból gyűjtött csigamaradványokat, miközben több ponton kisemlősök csontjaira is bukkant. Ezért a gyűjtésbe bekapcsolódott Jánossy Dénes paleontológus is, s együttesen több, igen jelentős őslénytani lelőhelyet tártak föl, elsősorban a Fortuna u. 25. sz., az Országház u. 20., 21. és 26. sz. házak pincéjében.

A leletek alapján meg lehetett határozni az édesvízi mészkőkomplexum korát, amely a középső-pleisztocén végének adódott.

Az őslénytani kutatásokkal párhuzamosan a hazai édesvízi mészköveket vizsgáló kutatók - mint Scheuer Gyula és Schweitzer Ferenc - tanulmányozták a Várhegyet. Az összefonódó munka eredménye egy, a budai Várhegy negyedidőszaki képződményeivel foglalkozó kismonográfia lett.

A munka közben új, az eddiginél fiatalabb korú ősmaradványok kerültek elő a Hilton Szálló alapozása közben az édesvízi mészkő mésziszappal kitöltött üregeiből. Az itt talált leletek alapján Jánossy Dénes 1976-ban javasolta, hogy ezt az új rétegtani egységet, amely a mindel-rissz interglaciális első hazai előfordulási helye, nevezzük el castellumi szintnek.

Visszatérve a Vár-barlanghoz, annak kialakulásáról vallott nézetekre, megállapíthatjuk, hogy sokféle vélemény hangzott el. Kadic Ottokár úgy gondolta, hogy az édesvízi mészkő lerakódása után a repedéseken beszivárgó vizek kémiai és mechanikai úton tágították ki az üregeket. Mások az egykori Rózsadombról lefutó, s a mésztufa alá jutó vizek eróziós hatását tartották elsődlegesnek.

E sorok írója szerint a mésztufában találni kisebb kiterjedésű eredeti, a mészkő lerakódásakor keletkezett üregeket is, de többségük a szakaszosan alulról feltörő víz üregképző hatására alakult ki. Ugyanez a víz a felszínre törésekor gyarapította is a travertinó mennyiségét. A barlang ásványos képződményei között leggyakoribbak az édesvízi mészkövet néhol tömegesen alkotó pizolitok, valamint a leszivárgó vízből rendszerint a betonépítményeken kiváló vékony falú görbe cseppkövek. A budai Vár-barlang továbbra is várja, hogy segítségével még többet tudjunk meg Budapest múltjából, s talán nemsokára sikerül újra megnyitni a nagyközönség előtt is.
Forrás: mek.oszk.hu

A budaszentlőrinci pálos monostor

Forrás: Sírásók.blog.hu; Bencze Zoltán, 2009.12.02.
1984-től a terület gazdája, a Pilisi Parkerdőgazdaság, valamint az akkor még létező Fővárosi Műemlékfelügyelőség anyagi támogatásával megindultak a kolostor helyreállítási munkái. A korábbi közvélekedéssel ellentétben a háromhajós templom déli pillérsorának megkezdett felfalazása során rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a XIX. század közepén Henszlmann Imre nem tárta fel teljesen a templom sírjait.

1984-től a terület gazdája, a Pilisi Parkerdőgazdaság, valamint az akkor még létező Fővárosi Műemlékfelügyelőség anyagi támogatásával megindultak a kolostor helyreállítási munkái. A korábbi közvélekedéssel ellentétben a háromhajós templom déli pillérsorának megkezdett felfalazása során rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a XIX. század közepén Henszlmann Imre nem tárta fel teljesen a templom sírjait.

1985-től a templomban és közvetlen környezetében 159 sírt és egy ossariumot (korábban eltemetett emberek egy helyre gyűjtött csontjait) tártak fel.

Az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, a pálos rend 2008-ban ünnepelte pápai jóváhagyásának 700 éves évfordulóját. Első központjuk, Pilisszentkereszt után először szentkereszti remetéknek nevezték őket, a pálos elnevezést a 14. század 20-as évei óta használták.

A János-hegy és a Hárs-hegy közötti nyeregben 1300 körül alapította meg Lőrinc, a rend negyedik elöljárója Buda mellet Szentlőrinc monostorát. Miután felépült, pusztulásáig ez volt a pálos rend főkolostora. Az alapítás után nem sokkal Károly (Róbert) király János óvári ispán, Velencei Pál budai polgár adományaiból bővítették a főkolostort. 1335-ben Henc fia János adományozta a Szentlőrinc körüli erdőket a monostornak.

Az első kolostornak egyhajós temploma volt, melytől északra 10x15 méteres kerengő épült 2,2 m széles folyosóval. A kerengő keleti szárnyához kisebb méretű perjeli kápolna csatlakozott. 1381. novemberében a szentlőrinci kolostorba kerültek Remete Szent Pál földi maradványai, ekkor nagyszabású építkezések kezdődtek a kolostorban.

A korai kolostortemplom déli oldalán új, háromhajós templom épült fel, melyet 1403-ban újként említenek. Az első templomot ereklyekápolnává alakították, a kerengőt pedig négyzetes alaprajzúvá építették át. A 15x15 méteres kerengőudvart 3 méter széles folyosó zárta körbe. A Zsigmond-kor vége felé a kerengő keleti szárnyát átépítették, az itt futó folyosót megszüntették és helyén egy 11m széles új káptalantermet alakítottak ki.

A kolostor XIV. században

Az 1480-as években több építkezés is zajlott a kolostorban. 1488-ra készült el a Szent Lőrinc egyház déli oldalán egy kápolna Budai Kovács Márton költségén, aki egész életében vincellér volt és akit a Szent Lőrinc kolostorban temettek el. 1486-ra a Szent Pál tiszteletére (át)épített kápolna az ablakokig elkészült, de az építkezést csak 1492-ben fejeztette be Tharispán Albert budai várnagy.

A rendfőnöki tisztet 1484 és 1488 között betöltő Tamás testvér idején Dénes testvér, kőfaragó bámulatos művészettel készítette el a szent síremlékét amelyben a sírkápolna építésének befejeztével 1492-ben helyezték el az ereklyéket.

Amikor a kolostort a törökök 1526-ban kifosztották, a síremlék fedőlapját lelökték és három darabra törték, vagyis az emléket fedőlappal lezárt szarkofágként képzelhetjük el. A szarkofág oldalait áttört, szamárhátíves-mérműves táblák alkothatták, a szamárhátív csúcsán erőteljes fiáléval. Ennek két oldalán, az ív feletti mezőkben jelenetek kaptak helyet. A legnagyobb töredéken két angyal emeli az égbe Remete Szent Pál lelkét, ahol már azt az Atya várja. A másik nagyobb darabon az Atyaisten töredékes ábrázolása látható.

A 15. század 80-as éveiben, valószínűleg 1488-ban Kamanczy János vicarius generalis rendbe hozatta a szentlőrinci kolostor ciszternáját. Az 1508-ban rendfőnökké választott Balázsszentmiklósi Gergely testvér hivatali ideje alatt kezdődött el a szentlőrinci kolostor új templomszentélyének építése az alapoktól, sekrestyével együtt. Gyűléstermet is emeltek, amelyről egy feliratos kő is megemlékezett. A munkákat öt év alatt végezték el és János erdélyi vajda, Gergely óbudai kanonok, Horváth Pál nándorfehérvári polgár mellett Osvát és Lukács zágrábi püspökök végrendeleti adományai biztosították erre a fedezetet.

A szentlőrinci pálos kolostornak voltak Budán házai. I. (Nagy) Lajos királytól (u. 1342-1382) kapták meg a Kammerhofnak nevezett épületet. A mai Táncsics Mihály utca 7-9. számra lokalizálható telek, melyet magna curia regisként is említenek a források az első budai királyi szálláshely volt.

Mindez egyben mutatja a rend megbecsültségét is. Valószínűleg ez az épület túl nagy lehetett a pálosoknak, ezért 1416-ban elcserélték azt Hermann cillei és zagorjei gróffal, akinek háza a mai Fortuna utca 4. számú telekre lokalizálható. Egy másik házat Mihály óbudai kanonoktól kapnak 1402-ben.

A kolostor XVI. században

1526-ban a mohácsi csata után a törökök Budáig eljutván elpusztítják a kolostort. Szentlőrinci tartózkodásuk tíz napja alatt mindent feldúltak, szétromboltak, a kolostort felégették. A főkolostor gazdagságára következtethetünk abból az adatból, hogy 1000 forint értékű könyv égett el a könyvtárban.

Utolsó írott adatunk a kolostorról 1540-ből származik, amikor Imre rendfőnök a szentlőrinci kolostorból tiltakozik az elefánti perjelnek Baracskay Pállal kötött egyezsége ellen. A kerengőtől nyugatra található nagy kövekből rakott udvaron egy 1546-ban vert pénz, a pincében pedig egy 1586-os pénz került elő. Ez alapján úgy tűnik, hogy a kolostor egyes részei csak részben pusztultak el és a XVI. század folyamán időlegesen használták is őket.

1686 után nem tértek ide vissza a pálosok, hanem Pesten építettek új templomot (ma Egyetemi templom) és kolostort (ma Központi Szeminárium), amelyet 1786-os feloszlatásukig használhattak. Henszlmann Imre 1846-47-ben, majd 1934-ben Garády Sándor ásott a területen.

A kolostor romjai a magasból
(Fénykép: Civertan)

A kolostor helye a Várból nézve

Szent Pál síremlékének töredéke

Barbár temető Budapest határában

Forrás: Sírásók.blog.hu; Korom Anita, 2009.08.11.
2008 őszén egy nagy kiterjedésű szarmata temető és telep feltárását kezdtük meg Soroksár közelében, ahol számos izgalmas lelet, többek között egy gyönyörű, zománc berakásos ruhakapcsoló tű került elő a sírokból.

A Budapesti Történeti Múzeum a NIF Zrt. megbízásából 2008. októbere óta folytat ásatást a lelőhelyen, a készülő M0-ás autóút nyomvonalán. A több mint 4 hektárnyi felület feltárása várhatóan novemberben fejeződik be. A Kr. u. 3.-5. századra keltezhető temető és a telep a kor szokásainak megfelelően elkülönül egymástól. A sírokat egy északkelet-délnyugati irányú dombháton találjuk, a telepjelenségeket pedig ettől nyugatra.
Szarmaták
A szarmata név alatt az eurázsiai sztyeppe iráni eredetű törzseit értjük. A Kr. e. 6. századtól évszázadokig uralták a Fekete-tenger vidékét. A törzsszövetségből kivált szarmata jazigok a Kr.u. 1. század elején érkeztek a Kárpát-medencében, jelenlétük az 5. századig mutatható ki. Pannonia provinciával való kapcsolatukat háborús és békés időszakok váltakozása jellemezte.

Eddig 77 sírt tártunk fel, több sírjelölési formával találkoztunk. A sírok többségét kör alakú, délen bejárattal rendelkező árokkal kerítették, az árokból kikerülő földből valószínűleg a sír fölé kis halmot emeltek. Pár sírt négyszögletű árok vett körül, a harmadik csoportot pedig az aknasírok alkották.

Körárkos sír a bontás előtt

Elsőre változatosnak tűnhetnek a temetkezési formák, hiszen több korszakban csak egyszerű aknasírokkal találkozunk. A szarmatákról mélyebb ismerettel rendelkezők viszont jól tudják, hogy keleti őshazájukban nagy méretű kurgánok alá is temetkeztek, katakombás, padmalyos és diagonális sírokat is használtak. Ehhez képest a Kárpát-medencei temetkezési rítusuk leegyszerűsödött.

Katakombás sír: egy merőlegesen leásott akna egyik oldalfalából induló sírgödörbe temették el a halottat. Sokszor fával vagy kővel választották el a magasabb aknában elhelyezett áldozati állatoktól az elhunytat.

Katakombás sír a Fekete-tenger északi vidékéről

Padmalyos sír: a Kárpát-medencében az avaroknál is ismert temetkezési mód. Mindig az akna hosszanti falából indul a halott számára kivájt gödör.

Padmalyos és diagonális sír a Fekete-tenger északi részén

Diagonális temetkezés: nagy méretű sírgödörbe átlósan helyezik el az elhunytat.

Az ásatás légifotója a körárkos sírokkal, 2008. november

A soroksári temető 70%-át kirabolták, ez megfelel a szarmatáknál megszokott statisztikának. A kincsvadászok nem későbbi népek (esetleg az „első régészek”, az avarok) voltak, hanem saját leszármazottaik. A csontok helyzete alapján a rablás sok esetben nem sokkal a temetés után történhetett.

Jól ismerték az eltemetett rangját, a sírba helyezett mellékleteket és a sírok pontos helyét. A korszak megszokott, a mellkasra irányuló rablóaknás módszerével szemben Soroksáron a teljes sír feldúlása volt a leggyakoribb. A rablók az esetek többségében precíz munkát végeztek, bronz törmelékek, véletlenül otthagyott egyszerűbb típusú fibulák, vastárgyak, „értéktelen” gyöngyök, orsók, edények utalnak az eltemetett rangjára.

Szerencsére nem minden esetben voltak alaposak. Egyik aknasír betöltéséből egy méretes, zománcos, teljesen ép korongfibula került elő. Mondanom sem kell, hogy a sírt teljesen megbolygatták, pár gyöngyön kívül más lelet nem is került elő. A tárgyat látva óhatatlanul is elgondolkozik az ember, mi lehetett még a sírokban.

Zománcbetétes bronz korongfibula

A nagy méretű, 10 dkg súlyú ruhakapcsoló tű római műhely terméke, mely kereskedelem révén jutott el a Szarmata Barbaricumba. A kör alakú fibula alapon az email számára az öntés során alakították ki a koncentrikus mezőket. Ezt töltötték ki az üvegből kialakított, fémoxiddal színezett zománccal. A római korban leggyakrabban kék, fehér és vörös színt használtak fel. Korongfibulánk két szélső mezőjét ún. millefiori technikával díszítették, a mintákat apró színes üveghuzalok egymás mellé helyezésével állították elő. Párhuzamok alapján a Kr. u. 2-3. század elejére datálható.

2008 során feltárt temetőrészlet alapján úgy tűnt, hogy az árokkeretes temetkezések zöme rablott, az aknasírok pedig rabolatlanok, ezek csak 1-1 edényt tartalmaztak. Kézenfekvő volt tehát a gondolat, hogy a halmok alá a közösség rangosabb egyéneit temették, a „rendes” sírokba pedig a szegényeket. Az idei év tapasztalatai máris megdöntötték az 56 sír alapján felállított elméletet. A temető északi felén feltárt 12 aknasírból mindössze 2 volt bolygatatlan. Itt volt a korongfibulás sírunk is. Nem biztos tehát, hogy a különböző rítusok mögött társadalmi különbségeket kell keresnünk.

AJÁNLÓ

A budapesti hun jelvény

Írta: Varga Géza írástörténész
Fekete Andrástól kaptam 1997 táján egy ismeretlen lelőhelyről - de feltehetően Magyarországról - származó hun bronzjelvényt. Az öntött, s hátul egyetlen elrozsdásodott vascsapot befoglaló, kárpát-medencei bronzdíszt öt neves régésznek mutattam meg. Bakay Kornél, Vékony Gábor és Erdélyi István szerint ez egy hun (hun kori) fibula (amelynek az alakja sajátos); Bálint Csanád és Hadháziné Vaday Andrea az avar kor előtti technológia alapján III-V. századi lószerszámdísznek határozta meg (amelynek nincs pontos formai meg felelője). Valamennyien egyetértettek abban, hogy a tárgy és mélyített felirata egyidős és eredeti. A szíves segítségüket ezúton is köszönöm.

A vascsap – amelyből csak egy 2 mm-es csonk maradt meg – a legalsó „s” jel mögött van, ebből következően talán fejjel lefelé lóghatott, s csak temetéskor fordíthatták az ábrán látható helyzetbe (a tükörképszerű hun-magyar túlvilág-elképzelésnek megfelelően).

Ezen a hun jelvényen egy hárombetűs felirat alatt még egy jelkép is szerepel, amely szintén rovásjelekből („s” betűkből) áll. Bár az ilyen rövid felira tok szinte a világ bármely nyelvén megfejthetők, esetünkben a székelyek hun eredethagyománya, a székely jelformák és a feliratokat kísérő ábrázolásoknak a szöveg értelmével egyező mitológiai vonatkozásai megbízható segítséget jelentenek.

A fibula alján a hegyet ábrázoló székely „s” (sarok) rovásjel négy, egymás fölé helyezett példánya: a hegyek hegyének, a legnagyobb hegynek a szimbóluma látható. A hunok szokás szerint így jelölték az északi sarkot, a Föld – vallásos tiszteletben részesített és megszemélyesített – forgástengelyét. Többnyire csupán három halom szerepel a hasonló hun ábrázolásokon: ezek a magyar címer hármas halmának előképei.

A felirat olvasata

Felül három elolvasható rovásbetű van. Alattuk és felettük vízszintes vonal húzódik, egy képzeletbeli rováspálca széleire utalva, esetleg csak a rovásbetűket elhatárolandó.

Türk feliratra nem gondolhatunk, mert a középső jel nem szerepel a türk írásban. Mindhárom megtalálható ugyanakkor a germán jelek között. Az első kettő a Közép-Európában a III. századtól a VIII. századig használt korábbi, vagy közönséges rúna írásban „i” és „ng” hangértékű, a harmadik azonban csak a VIII. századot követően bukkan fel Svédországban, ahol a „p”, „b”, vagy „mb” jelölésére szolgált. Kérdés, van-e okunk összeolvasni ezeket a germán hangokat s az milyen értelmet adhat?

Mindhárom betű szerepel a görög ábécében is. Priszkosz szerint a hunok ismerték a görög nyelvet. Ebből az is következhet – és ezt néhány, a feltételezések szerint görög betűs hun felirat is megerősíteni látszik – hogy a hunok (a párthusokhoz hasonlóan) ismerték és használták a görög írást. A fibula rövid feliratát görögül olvasva az iak hangalak adódik, aminek azonban nem találom az értelmét.

Egy értelmetlen szó kedvéért pedig mégsem érdemes feltételezni, hogy e fibulán a hunok görög jeleket használó írásáról lenne szó. A görög írást a hunok elsősorban a diplomáciában használhatták s csak másodsorban az ékszereiken.

A fibula fényképe és rajza

A hun ékszeren alkalmazott görög írásra az egyetlen ma ismert példa a Szent Korona, de ez egy „diplomáciai jelentőségű” ékszer, ahol a görög betűk használata indokoltabb lehet.

A fibula betűit a székely ábécé segítségével, jobbról balra olvasva sem jutottam ér telmes szöveghez. Mivel nem rováspálcáról van szó, amelyen a jobbról kezdett ol vasás indokolt, ezért - a sopronkőhidai avarhun sótartó példája alapján - meg pró bál tam balról jobbra haladva értelmezni a jeleket.

1. ábra; A hun fibula első (bal oldali) jelének párhuzamai

Balról első a székely rovásírás „sz” jele (1. ábra). A ma használatos függőleges vonalhoz képest ez a bronzba vágott hun jel kissé balra dől. Hasonlóan a Kapossi Sámuel 1700 körüli, Bél Mátyás 1718-ból származó és Oertelius 1746 előtti be tű sorában, valamint a nagybányai református egyház anyakönyvébe 1820 körül be jegyzett székely ábécében látható „sz” betűkhöz.

A székely „sz” jellel azonos a türk „sz” is, míg egyes kisázsiai (lüdiai és likiai) írásokban egy függőleges hullámvonal az „sz” jele (Meriggi/1976/311). Ez meglepően megegyezik Bél és Kapossi fenti „sz” jelének hullámvonalával, s újra felhívja a figyelmet Oertelius székely betűsorának balra dőlt, kacskaringó alakú „sz” jelére is. A függőleges hullámvonal Kájoni „ü” (ügy „folyó”) jelére emlékeztet, amelyhez hasonló egy XV. századi ezüstcsésze Tejút-ábrázolásán [1] is megjelenik, de ott az „ak” (Ókeánosz, patak - pat(er) Óg) jele is lehet.

Ezek a változatok a mitológia segítségével könnyen értelmezhetők. Korábban a függőleges székely „sz” betű formáját az eget tartó fa alakjából, hangalakját a „szár/szál” szavakból vezettük le (Varga/1993/72).

Ez az égig érő fa a finnugor mitológiában a Tejúttal azonos – amelyet folyóként: hullámvonallal, vagy kacskaringóval (az égig csapó hullámtaraj jelével) is ábrázolhatunk. Azaz e jelváltozatok csak betűként értelmezve ellentmondásosak; ha hieroglifáknak tekintjük őket, akkor egybehangzóan a Tejútra mutatnak. Számunkra most csak az a fontos mindezekből, hogy a kissé balra dőlt „sz” nem rend kívüli különlegesség, a Tejutat ábrázoló jelek hagyományához hozzátartozik.
Ezért használják másutt Oertelius „sz” betűjének kampós formáját inkább a „j” (jó „folyó”) jelölésére a székelyek (vö: 4., 11., 15., 17., 26., 36. ábra!).

2. ábra; A hun fibula második (középső) jelének párhuzamai

A fibula középső jele (2. ábra) a székely „a” (anya, Anat, Enéh) rovásbetűvel azonos, amelynek nincs pontos megfelelője a türk ábécében [2] Szekeres István felismerése szerint ez a székely jel a sumér „nő”, kínai „nő, asszony, anya” fogalomjelekkel, az ótürk „k” (kadin „asszony”), a tükörképszerű germán „w” (weib „asszony”) jelek kel rokonítható (Szekeres/1993/87). A görög „a” (alfa), valamint némely kisázsiai (káriai, lüdiai és likiai) ábécé „a” betűje (Meriggi/1976/311) is hasonlít a fibula középső jeléhez. A föníciai írás az „‘” (alef „ökör”), „b” (béth „ház”), „d” (dáleth „ajtó) és „r” (rés „fej”) hangokat is hasonló jelformákkal jelöli (Kéki/ 1971/82).

3. ábra; A hun fibula harmadik (jobb oldali) betűjének párhuzamai

A harmadik (jobb oldali), az alakja miatt kétfogú fésűnek nevezhető hun jel már nehezebben azonosítható, bár ugyanilyen „ö/ő” jel ismert az 1501-ből származó csík szentmártoni feliratból (3. ábra), valamint egy kurzívabb változat szerepel a Bél Mátyás (1718), Szentkirályi Sámuel (1730) és a nagybányai református egyház (1820) által feljegyzett betűsorokban is. Az „ö/ő” hangok jelölése azonban a különböző székely írás emlékekben korántsem egységes, 5-6 teljesen eltérő alakváltozat is ismert. Kájoni „ö” betűje például Marsigli rovásnaptárában és a Nikolsburgi ábécében is „ü” hangot jelöl.

Ezek a jelenségek összhangban vannak azzal, hogy maga az „ö/ő” hang is viszonylag későn alakulhatott ki a magyar nyelvben. Például a latin-magyar betűs iratokban még néhány évszázaddal ezelőtt is Körmend nevét időnként Kürmendnek írták. Aligha lehetünk tehát bizonyosak abban, hogy ez a rovásjel a hun korban is az „ö” hangot jelölte.

A harmadik jel esetében a hangalak és a jelnév tisztázása végett a formai párhuzamokhoz kell fordulnunk. Ilyenek az orchoni türk „k”; a germán „b” bjarkan „nyirfa” rúna; a kínai fou „big mound, earthen hill”; sőt a föníciai „‘” (alef „ökör”) és a latin „k” is (3. ábra).

Kétfogú fésűre hasonlít az „ö/ü” előtt és után írható orchoni türk „k” (azaz az ök, ük, kö, kü szótagcsoport) jele. E szótagcsoportot a jenyiszeji türk írásban az élére állított két hegy rajza jelöli – s ez a képszerűbb grafikai változat hozzá segíthet minket a fenti hun jel megértéséhez. A két élére állított hegy ugyanis a székelyben az „m” (magas) jele. Az – esetenként élére állított – hegyek sora a magyar népi képjelek között és egy hun szíjvégen is az égbe vezető út, a világhegy szimbóluma.

A fibula harmadik jele tehát valamiféle kiemelkedésre, sziklára, hegyekből álló lép csőre, a magasba vezető útra utal.

A germán rúnaírás északi (svéd, norvég) változatában szintén található egy kétfogú fésű alakú „p/b/mb” (bjarkan) jel. Ennek a dán meg a korai (közönséges) jelsorban ugyancsak az élére állított kétcsúcsú hegy felel meg. A jel neve Jensen szerint bjarkan. Ez a jelnév Bernáth István tájékoztatása szerint „nyírfa” jelentésű, a nyírfa pedig a sámánhitű népeknél a sámánavatás során az égbe vezető utat szimbolizálja. A nyírfát e szertartások során gyakran helyettesítik létrával, de akkor ezt a létrát is nyírfának nevezik (Diószegi/1998/46). Azaz joggal gondolunk arra, hogy e germán bjarkan is az égbe vezető út (létra, vagy lépcső) jele.

A kínai fou „nagy hegy, első hegy” egyik változata (Karlgren 1108/b jele) három élére állított hegy, a 1108/c változat pedig egy háromfogú „fésű”.

Azaz a fentiek alapján bizonyosra vehetjük, hogy ezek az egymástól távoli jelrendszerekben előforduló jelek ugyanazt az ősvallási gondolatot fejezik ki és az égbe vezető világhegyet ábrázolják lineárisabb (kétfogú fésű alakú), vagy képszerűbb (élére állított hegyeket mutató) változatokban.

A képszerű – tehát az élükre állított és megszemélyesített hegyeket ábrázoló – jelek neve a fenti hangalakok, jelnevek és képek alapján a kő lehetett s a finn Ukko „ükkő” istennév is összefügghet e hieroglifával. (A kő isten-jelkép, ezért – a genetikus kapcsolat miatt – hasonlít az angol stone „kő” és a magyar isten szó)

A lineáris változatot, a kétfogú „fésűt” azonban egy ökör hátgerincének és két szarvának is értelmezhették (olyasféle megfontolással, mint ahogy a hegyeken tisztelt Baál állított maga helyett bika alakú utódot). Így feltehetnénk a lineáris jelváltozatok esetében az ökör jelnevet is (vö.: török öküz „ökör”) - ha az ökör az „ük úr”, „ék úr” összetételből alakult ki és hegyes szarvai miatt egy (hegy)isten szimbóluma volt.

A fibula harmadik jele (a „kő”, „Ük kő”, „Ük úr”, vagy „ökör” hieroglifa) a hunoknál talán még a „k” hangot jelölte, akár később a türköknél, vagy a latinban ma is. Később (a hun kor után?) azért változhatott meg a hangalakja „ö”-re, mert a székelyben fölös számú „k” jel volt (ma is kettő van), de „ö” betű egykor talán nem volt.

A magyar nyelv fejlődése (az „ö” hang elkülönülése) kikényszeríthette a kő (ökör) jelének „ö” betűként való alkalmazását. Ez a türk szótagcsoport-jel a magyar kő, ük, ék, ökör stb. szavakkal összefüggésben alakulhatott ki.

A fibula három jelének betű szerinti olvasata eszerint szak, amely „terület, ország” jelentésű és az észak (éj szak „az éj birodalma”) összetételben ma is használjuk. A feliratot talán szakő (szent kő) alakban is olvashatnánk az obi-ugor san ki „nagy isten” alapján és ez az északi sarkon elképzelt és a fibulán ábrázolt világ hegy miatt logikus is lenne.

A sza+kő „szent kő” értelmezést támogatja a rokon szakáll szó „üstökös fénycsóvája”, „bizonyos növények terméséből kiálló szálak együtt”, „tajtékpipán lévő mocsok”, „öreg ember”, „a kenyér púpja”, „a kémény párkányzata alatt lévő, kiugró téglasor” jelentésbokra, amely vagy megszemélyesítésre vagy kiemelkedésre utal. Az északi sark (a világoszlop) pedig megszemélyesített kiemelkedés. Hasonló képzet tudtommal a magyarságnál a déli, nyugati, vagy keleti égtájhoz nem fűződött, ezért is lehet értelmetlen a keletszak, vagy nyugatszak összetétel, miközben a ritkán használt „délszaki növény” kifejezés a nyelvújítás termékének tűnik.

Valószínűbb azonban az észak olvasat, amely e szakő és szak fejleménye. A hangzóugratás szabályai szerint ugyanis az „é” kezdő hangot a szak elé olvashatjuk – az az a hun fibulára az észak szót írták magyarul, székely rovásírással.

A hárombetűs szöveg és a világoszlop alatta lévő képe szerves egységet alkot és egymást értelmezi.

Gondolatisága alapján a fibula uralkodói szimbólum is lehetne. Egyszerű kivitele miatt azonban valószínűbb, hogy katonai rangjelzés volt. A vitéz temetésekor a fibulát a korábbi lecsüngő helyzetéből felfelé fordítva helyezték a sírba, hogy a halott lelkének az égbe vezető utat mutassa. E szokásról (a temetéskori megfordításról) tanúskodó sírleletek a nagy széksósi hun és a felső-Tisza-vidéki honfoglaló magyar sírokból egyaránt ismertek.

Avarhun férfi arca a nagyszentmiklósi kincsről

Jegyzet:

[1] A Torontál megyei Keresztúri pusztán előkerült, ismeretlen helyen készült ezüstcsésze közepén világosan felismerhető a Tejút és hasadéka, alul pedig az Ararát a szent folyókkal - amelyek vizüket a Tejútból kapják. A Tejút teljes hosszában függőleges hullámvonal alakú jelekkel van ellátva. (Fehér/1995/98 nyomán)

[2] A türk „a” betű leggyakrabban függőleges hullámvonal alakú, a mély hangrendű székely „ak” (patak) jelhez hasonlóan. E két jel talán genetikus kapcsolatban van egymással - mindegyik az „ak” szó tag jeléből rövidülhetett le.
Irodalom:

Varga Géza: A székely rovásírás eredete, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1998. (60. oldal).
Varga Géza: A székelység eredete, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2001. (171. oldal).
Varga Géza: A hunok nyelve, Turán, Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó Kft., Gödöllő, 2003. július-augusztus (23. oldal).
Forrás: http://hunjelveny.uw.hu

AJÁNLÓ