A Római Birodalom időszámításunk kezdete táján terjesztette ki fennhatóságát a Duna vonaláig. Hamar megkezdődött a légiós táborok és a mellettük létrehozott polgárvárosok kialakítása, létrejött Pannonia provincia. A terület kettéosztása révén megalakított Pannonia Inferior tartomány székhelye Aquincum lett, amely a pax romana korszakának elmúltával kiemelt jelentőségűvé vált. E limes menti katonavárosok jelentették a Birodalom biztonságának zálogát, amit jól példáz, hogy Marcus Aurelius császár 5 ízben is hosszabban időzött Aquincumban és innen vezette a hadjáratokat, valamint Hadrianushoz köthetően egy pompás helytartói palota is felépült.
AJÁNLÓ
Római kori épületek feltárásával indult
Magyarországon a régészeti kutatás Mária Terézia korában, mégis paradox
módon, műemlékvédelmünk programjában csupán néhány éve szerepel az antik
romok restaurálása és helyszíni bemutatása. Az ok nyilvánvaló: az
épületek jóformán csak alaprajzban bontakoznak ki az ásatások során s
még ez az alaprajz sem mindig egyértelmű. Vagyis a csekély faltömegű
római kori emlékek nem eléggé látványosak ahhoz, hogy a hivatalos
szervek állagmegóvásukat szükségesnek, illetve érdemesnek tartották
volna. Pedig ma már tudjuk, hogy éppen a XIX. évszázad alatt még
számtalan, egykor monumentális római épületegyüttes teljes feltárására
és fenntartására nyílt volna lehetőség.
Évszázadokon keresztül tudatlanságból hagyták pusztulni a római kori
épületmaradványokat; a múlt század közepe óta a közöny ártott a
legtöbbet; ettől kezdve ugyanis már szakemberek hívták fel a figyelmet
az antik értékekre és sürgető kiáltványokat intéztek a-hatóságokhoz a
romok megmentése érdekében. Sokáig úgy tűnt, hogy minden eredmény
nélkül.
S ha sikerült felkelteni az érdeklődést a római értékekre - a kor
romantikus szemléletének megfelelően -, a mutatós épületfaragványokat,
vagy művészi kivitelű sírköveket kiemelték eredeti összefüggésükből, s
műromokba ágyazva, hangulatkeltő elemként használták fel.
Az újkorban először 1778-ban bukkantak római kori leletekre a mai
Flórián téren, amelyek már tudományos érdeklődést váltottak ki. Egy
óbudai szőlősgazda- veremásás közben - római padlófűtés maradványaira
talált, amiket Schönvisner István azonosított Aquincum városával.
Az archaeológiai esemény híre a császári udvarba is eljutott, s Mária
Terézia királynő rendeletileg intézkedett a feltárásról, a romok
lefedéséről, valamint arról is, hogy az ásatások eredményét méltóképpen
ismertessék.
A régészeti munkákat Schönvisner István irányította, s a maga idejében
korszakalkotó művet írt a munkák eredményeiről. Ez a publikáció
számunkra egyébként is kiemelkedő jelentőségű: Aquincum másfél évezreden
át feledésbe merült neve itt bukkan fel először az újkorban. A jeles
történész ismerte fel a magyar főváros alapjául szolgáló római kori
település azonosságát az antik irodalomban és feliratokon szereplő
elnevezéssel.
Óbuda központjában a nagy lelkesedést kiváltó Schönvisner-féle ásatásnak
hosszú időn át nem volt folytatása. A sűrűn beépített lakónegyedben a
fürdő romjai elszigetelten hirdették a római kori település helyét. Kb.
ötven évvel később az érdeklődés hirtelen a mai múzeum körüli romterület
felé fordult, ahol látványosabban, összefüggőbben lehetett feltárni és a
beépítetlen nagy kiterjedésű mezőn meg is lehetett tartani a polgárváros
néhány épülettömbjét.
Az 1820-as években az óbudai közigazgatás elöljárója "kutatást”
végeztetett a Papföldnek nevezett határrészen, a múzeum jelenlegi
területén, feltárva, majd visszatemetve a nagy közfürdő romjait. A
Flórián téren feltárt romokat ettől kezdve állandóan gondozták, egy
évszázad múlva mégis szükségessé vált a védőépület modernizálása.
Ezekben az években mind többen figyeltek fel Óbuda római kori emlékeire,
amelyek a sűrűn lakott városrészben és annak határában, - a mai múzeum
körüli romterületen -, a felszínen láthatóak voltak. Rómer Flóris
1870-ben archaeológiai kirándulásra hívta az érdeklődőket: "Nemcsak
mulatságos, de tanulságos is lenne, ha nyaranta Pest-Buda régiségekben
éppen nem szegény vidékeire kirándulnánk. A közlekedés oly könnyű, hogy
kevés költséggel egy nap alatt is sokat láthatnánk. Talán lesz belőle
valami, ha mindjárt is csak tizen lennénk is".
Időközben megalakult Magyarországon a Műemlékek Országos Bizottsága, s
1871-ben ennek az új intézménynek első ülésén "Az ízléstelen és
disztelen épitmény eltávoztatásával az egy évszázad óta gondjainkra
bizott régiség alkalmasabb megvédését" határozták el. A műemlékvédelmi
munkákra néhány héten belül ki is utalták a szükséges arany forintokat.
1878-ban Budapest Főváros tanácsa határozatot hozott az Óbudán még
felszínen látható romok védelmében.
1880-ban megkezdődtek a tudományos feltárások.
1881-re feltárták a polgárvárosi amfiteátrum teljes felületét.
1885-ben az Országos Kiállításon az aquincumi ásatások leleteit is
bemutatták.
1888ban Kuzsinszky Bálint is bekapcsolódott a feltáró munkálatokba,
később átvette azok irányítását.
1889ben nyílt meg az első aquincumi kiállítás a Krempl-malomban.
Kuzsinszky Bálint, az óbudai ásatások vezetője szervezőmunkájának
köszönhetően nyílhatott meg 1894ben az aquincumi romokat bemutató
múzeum. Ezt az egykori aquincumi polgárváros területének egy részén,
főként az ottani ásatások eredményeire alapozva alakították ki. A
helyben kiásott és a fővárosban máshol, főként Óbudán fellelt római kori
emlékek egy töredéke a romkertben és a múzeum épületeiben tekinthető
meg.
Kausinszky Bálint
(1864-1938)
Magyar régész, ókortörténész, numizmatikus, muzeológus, a Tudományos
Akadémia tagja
A XIX-XX. század fordulójának kiemelkedő klasszika-archeológusa, nevéhez
fűződik a római kori aquincumi polgárváros 1888 utáni rendszeres
régészeti feltárása. Több évtizeden keresztül volt az általa alapított
Aquincumi Múzeum és Fővárosi Múzeum igazgatója.
Pályafutásának legkiemelkedőbb eredménye az Óbuda területén található
aquincumi polgárváros és a polgári amfiteátrum rendszeres régészeti
feltárása volt, amelynek munkálatai 1888-tól haláláig az ő vezetése
alatt folytak.
Az 1890-es évektől megjelenő közleményeiben dolgozta fel az ásatások
eredményeit, emellett figyelmet fordított a felszínre került leletek
védelmére, állagmegóvására és bemutatására is. Szervezőmunkája
eredményeként nyílhatott meg 1894-ben az Aquincumi Múzeum és az azt
övező romkert.
1894. május 10-én az Aquincumi Múzeum kiállító épülete megnyitja kapuit
a nagyközönség előtt. A Millennium idején a múzeumépületet két szárnnyal
bővítették ki.
Az Aquincumi Múzeum 1900. körül
A Millenium körüli évtizedekben aztán újra napirendre került a
katonaváros területén lépten-nyomon mutatkozó romok gyűjtése, kutatása.
Érdekes módon Fehéregyháza, a középkori városelőd, Árpád sírjának
akkoriban szenvedélyes vitákat kiváltó kutatása melléktermékeként került
sor a római kori emlékek regisztrálására. A nagy mennyiségben felbukkanó
római leletek és épületek feltárása természetesen a középkori kutatások
szempontjából érdekes területre lokalizálódott és nem a római kor
célkitűzései szerint folytak, vagyis éppen az aquincumi canabae peremén
zajlottak.
1902re épült meg a múzeumépület mögötti kőtár.
A szórványosan előkerülő és az esetlegesen begyűjtött emlékekből csupán
az első világháború körüli évekre érlelődött tervszerű kutatás. Az
indítékot elsősorban a XIX. század második felében megindult óriási
epigráfiai adatgyűjtés szolgáltatta, amit Mommsen szervezett.
Egy másik faktorként Rómer Flóris térképező, terepbejáró munkássága
említendő. Ő jelölte meg Aquincum helyét a magyar-honi római kori
települések közt, súlyt és jelentőséget adva a Budapesten folyó
terepmunkáknak. Ugyanilyen alapvető fontosságú két szakfolyóirat
megjelenése: az Archaeológiai Értesítőé, majd a Budapest Régiségei című
sorozaté, amelyekben rendszeresen közölték és értékelték az Óbudán
előkerült római kori emlékeket.
1921-ben Nagy Lajos is bekapcsolódott a munkálatokba. Ő tárta fel
1931-ben a polgárváros tűzoltólaktanyáját, itt találta meg az aquincumi
víziorgona maradványait is.
1938-ban, Kuzsinszky Bálint halála után Nagy Lajos vette át a múzeum
irányítását.
A katonavárosi amfiteátrum feltárása 1940. körül
(lebontották a némi túlzással ellipszis alakú dombon álló tizenhat
házat, a helyükön pedig Szilágyi János és Nagy Tibor felügyelete alatt
1941-re bújt elő az átlagos négy-négy és fél méternyi földréteg alá bújt
aréna, melynek helyreállítását jórészt a helyszínen talált kövekből
oldották meg)
A katonavárosi amfiteátrum feltárása 1941-ben
Mintegy fél évszázados előzményeket összegezett Kuzsinszky Bálint
1934-ben megjelent "Aquincum, Ausgrabungen und Funde (Budapest)" című
munkájában, a lényegében a polgárváros ásatásait ismertető kiállítási
vezetőben helyszínrajzot közöl a katonaváros és a polgárváros
jelentősebb objektumairól. Már itt negyvenhat lelőhelyet tüntet fel, s
most már tudjuk, hogy ezeknek éppen a fele, vagyis huszonhárom helyszín
a castrum és a canabae területéről való.
Amikor kb. két évtizeddel később a legióstábor tervszerű kutatása
megindult, amelyekhez ez a térkép szolgált támpontul, néhány tévedésnek
is forrásává lett. Egészen a legutolsó évekig félrevezette a kutatókat
pl. az óbudai temető melletti mérföldkövek lelőhelye.
A négy mérföldkövön az "ab Aqu. II milia passuum" jelölés olvasható. A
kb. 3 km-es távolságot a tábor feltételezett nyugati kapujához
idomítgatták, sígy próbálták lokalizálni a castrumot. Ma már tudjuk,
hogy a III. században az északi kaputól kellett, hogy kimérjék a szóban
forgó lépéseket; s légvonalban éppen ide vezet az az út, amelynek
rövidebb-hosszabb szakaszai különböző földmunkák során már több
alkalommal előkerültek.
Egy másik támpontja volt a kutatásoknak az a feliratos kőemlék, amely
viszont kronológiai értéke miatt tűnt igen fontosnak. A felirat olvasata
szerint már i. sz. 19-ben épült volna castrum Óbudán, mégpedig valahol
az Árpád híd körzetében. Bár a szöveg legújabban új értelmet és
korhatározást nyert, az Aquincumban megfordult, vagy itt állomásozó, s a
feliratok révén jól ismert csapattestek, elhelyezkedésével kapcsolatban
éppen e felirat miatt már sok évtizedes vita folyt, amely mindenképpen
gyümölcsözőnek bizonyult.
Aquincum katonai megszállásáról és a koracsászárkori határvédelemről így
alakulhatott ki az az általánosan elfogadott kép, miszerint csupán az I.
század közepén létesült itt állandó település.
Vespasianus korában épülhetett az első palánktábor egy katonai
lovasalakulat részére , és Domitianus alatt az első legióstábor,
egyelőre ugyancsak ideiglenes jelleggel, kő és fa konstrukcióval.
A második világháború éveire jutott él az óbudai római kori emlékek
feltárása egy olyan jelentős állomáshoz, ami - sajnálatos módon éppen a
háború miatt - aztán már csak egy évtizeddel később folytatódhatott.
1941-ben megkezdődhetett a rendszeres kutatás a Hajógyári-szigeten
Pannónia Inferior helytartóinak palotája helyén, Szilágyi János
vezetésével.
Az ő nevéhez fűződik az objektum eredeti rendeltetésének a felismerése.
Ugyancsak Szilágyi János irányításával indult el 1936-ban a canabae déli
végében a katonai amphitheatrum feltárása, amely munkákat 1941-ben Nagy
Tibor folytatott és fejezett be.
1942-ben jelent meg a Budapest története című monográfia két kötete,
amelynek egyes fejezeteit Alföldi András - Nagy Lajos - Nagy Tibor és
Szilágyi János irták. E tanulmányok ma is alapvető forrásként
szolgálnak.
Harminc év leforgása alatt további négy monográfia és egy tanulmány
látott napvilágot, az újabb eredményekkel bővítve az 1942-ben rögzített
és sajnálatos módon csupán magyarul közzétett kötetet.
A XIX. század végén a gyáriparosodás felfutásának estek áldozatul Óbudán
az aquincumi tábornak és katonavárosnak, valamint a polgárvárosnak addig
még a felszínen látható romjai. A római kori épületmaradványok a XX.
század első felére Óbudáról már teljesen eltűntek, ezért a második
világháború után több éves, tervszerű kampánynak kellett indulnia ahhoz,
hogy a II. adiutrix legio táborát lokalizálni lehessen.
Az alaprajz tisztázására az 1950-es években kerülhetett első ízben
tervszerű kísérlet. A második világháború pusztításai után ugyanis
megindult Óbuda újjáépítésének tervezése, s az elképzelések szerint az
új városrendezéssel a római, illetve középkori romegyüttes is fontos
szerepet kapott volna.
Szilágyi János irányításával 1950-68-ban, majd Nagy Tibor vezetésével
1969-72-ben folytak a római kori erődrendszer régészeti munkái: a sűrűn
beépített Óbuda lakóépületei gátolták azonban a nagyobb lélegzetű
feltárást. A kutatóknak csupán azt sikerült megállapítaniuk, hogy a
tábort többször is átépítették, s később át is helyezték.
Az időközben megváltozott gazdasági helyzet miatt Óbuda újjáépítése húsz
évig szünetelt. Az 1960-as években viszont nagyobb mérvű régészeti
kutatás folyt az aquincumi legiós tábor körzetében, mint az idézett két
évszázad leforgása alatt összesen: lebontották Óbuda történelmi
jelentőségű, de már teljesen korszerűtlenné vált belvárosát, hogy
helyére modern lakónegyedet létesítsenek. E terület pontosan a római
castrum és a canabae helyével azonos.
Budapest római kori hagyatékának kutatásakor a legfontosabb feladat
mindenkor a legiós tábor helyének meghatározása volt, mert az I-IV.
századi római kori castrum körül létesült a katonaváros, a táborkapuból
kifutó utak mellé települtek az iparos telepek, a temetők s ugyanezen
utakra fűződnek a villák és majorságok.
Az 1973-75. évi feltárások során a legióstábort szegélyező canabae,
vagyis katonaváros településrendszeréhez fontos adatokat szolgáltattak a
Búvár utca - Szentendrei út - Folyamőr utca háromszögében előkerült
épületcsoportok, temetők. Talán legjelentősebb egy módosan kialakított
középület Fortuna-szoborral. Ehhez az épülethez tartozhatott egy
fürdőház geometrikus mozaikokkal. Szomszédságában figurális és
geometrikus mozaikokkal, stukkókkal, falfestménnyel díszitett
épületszárnyat tártak fel.
A katonaváros keleti oldalának településrendszeréhez is néhány újabb
megfigyelés szolgált: érdekes módon, a Duna partján az ellenség felőli
oldalon kerültek elő a legmonumentálisabb középületek a III-IV.
századból. A canabae déli oldalán is több épületkomplexum feltárására
került sor a Kiscelli utcától délre, a Fényes A. utca - Perc utca -
Tanuló utca - Lajos utca - Árpád fejedelem utca közti területen.
Az aquincum katonaváros temetőinek feltárása ezután szünet nélkül
tartott: az I. illetve a II. századi sírmező bontása a Benedek Elek
utcában korábbi évek feltárási munkáihoz kapcsolódva tervszerűen haladt
tovább a katonaváros ÉNy-i oldalán.
A katonaváros déli oldalán a későcsászárkori erőd közvetlen közelében
tisztázódott a késő IV. századi temető északi határvonala (Kiscelli u. -
Calvin köz - Fényes A. u. ). Fontos eredmény, hogy ugyanitt (a Fényes
Adolf utca és Kiscelli utca sarkán) a későcsászárkori patkó alakú
tornyokkal készült táborkapu mellett, a sírmező 5 karéjos
temetőkápolnája is feltárásra került (korábbi, II-III. sz-i elbontott
lakóépületek helyén).
Későcsászárkori sírok szegélyezték a Harrer Pál utcában (az Akác köztől
északra) a II. századi castrum ÉK-i sarkát és az innen északra haladó
utat. De ugyancsak összefüggő sírcsoport került elő a Búvár utcában a
IV. század elejéig még használatban lévő lakóházak helyén is.
Az ásatások során a város történetének alakulása szempontjából
végeredményben nyolc lényeges építési periódust sikerült szétválasztani
a legióstábor területén és a hozzá csatlakozó canabaeban. A legtöbbet a
Hadrianus korában épült kőtáborról tudunk, s ennek a Severus-kori
átépítésekor létrejött állapota rekonstruálható a legegyértelműbben.
Teljesen új eredménynek mondható a későrómai erőd rendszere, speciális
karéjos falszakaszaival, patkó alakú bástyáival s az erődhöz tartozó
nagy raktárházakkal.
2020. május végén a Bécsi út mentén egy megelőző feltárás során
bukkantak rá az aquincumi katonaváros nyugati temetőjére, amelyben
találtak egy feltáratlan kősírládát is.
Ez azt jelenti, hogy egészen mostanáig a mészkőtáblákkal kibélelt
sírgödörhöz és annak tartalmához mintegy 1700 éven keresztül senki sem
nyúlt hozzá, sírrablók tevékenységére utaló jeleket a feltárást vezető
Vámos Péter régész nem talált. A sír felnyitásához először az azt lezáró
fedelet kellett elmozdítani, ami nem egy egyszerű mutatvány: öt férfi
csákánnyal dolgozott azon, hogy a legalább 200 kilós tömböt lelökjék a
sírról. Miután ez sikerült, vastag iszapréteget kellett eltávolítani a
szarkofág belsejéből - az évek során az eső, a talajvíz hordta be ide az
üledékét. Végül előkerült egy egészen egyben maradt késő római kori
csontváz is, igaz a koponya kicsit elcsúszott, lejjebb a test mellé,
valószínűleg a talajvíz mozgása miatt. Egyéb leleteket is találtak a
ládában: a csontváz ujján egy gyűrűt, a kulcscsontnál egy klasszikus
ókori fibulát, vagyis egy bronz, hagymafejes ruhakapcsot, lábánál egy
csatot, egy pohár és egy üvegpalack töredékét, illetve egy szerves
maradványt is, amely valószínűleg egy fatábla része lehetett.
Elképzelhető, hogy a fatábla egy festett szemfedélből maradt vissza, ami
akár egy nem túl jól sikerült múmiatemetkezésre is utalhat, de ezt majd
a restaurátorok dolga lesz kideríteni.
A sírládába egy viszonylag fiatal férfit temethettek el, az illető
valószínűleg kevésbé volt módos ember. A római kori Aquincum központja a
mai Flórián téren lévő katonai tábor volt, ahol 6000 legionárius
állomásozott. A tábor körül pedig gyűrűszerűen kialakult egy
katonaváros, ahol a katonák hozzátartozói, iparosok, kereskedők és
rengeteg, az adminisztrációban részt vevő hivatalnok élt.
Budapest nagyobb római emlékei
AJÁNLÓ
Buda római emlékei
Aquincum
Az I. század végén alakulhatott ki a mai Óbuda központjától
körülbelül 2 kilométerre északra, a jelenlegi Szentendrei út (139. szám) mentén
a római kori polgárváros. A város a II-III. században élte virágkorát, ekkor 14
ezer lakója lehetett. A IV. század végével hanyatlásnak indult és valószínűleg
az V. század elején vált lakhatatlanná, amikor a rómaiak a hunokkal történő
megegyezés értelmében kiürítették Kelet-Pannóniát.
Aquincum római katonai tábor és polgári település volt a mai Budapest (óbudai)
területén. A rómaiak az első század második felében foglalták el a Dunántúlt.
Budapest területének írásos történelme a római helyőrséggel, Aquincummal
kezdődik, amelyet 89 körül alapítottak a Duna jobb partján, egy kelta település
közelében. Aquincum 106-tól az 300-as évek végéig Alsó-Pannónia központja volt.
A középkor folyamán a romba dőlt épületek anyagát részben felhasználták, majd az
idővel betemetődött maradványok feledésbe merültek.
1778-ban egy óbudai sváb szőlősgazda római padlófűtés (hypocaustum)
maradványaira talált munka közben. A leletet Schönvisner István azonosította
Aquincum városával. A régészeti ásatások 1880-ban, Rómer Flóris irányításával
indultak meg; napjainkig a polgárvárosnak körülbelül negyedrészét sikerült
feltárni.
Romok a XIX. század végén, a mai Szentendrei út alatti területen
A 380-420 méteres területet fal vette körül, amit 90
méterenként bástyák erősítettek. A négy égtáj felé emeletes városkapuk nyíltak.
A védőműrendszerhez kettős sáncárkok tartoztak. A várost az északi és déli kapuk
között már korábban kiépített vízvezeték szelte ketté. A városias település
utcái egymást merőlegesen metszették. A lakóházak túlnyomó többsége földszintes
lehetett, ám nagyobbik részük összkomfortos volt, vízvezetékkel, csatornával és
padlófűtéssel. A helyiségek falát üreges téglákkal bélelték ki, így a meleg
levegő az alagsorból az emeletre is felszállt. A vízfogyasztást a belépő vezeték
csapjára szerelt mérővel állapították meg.
A korszak lakáskultúrájának magas színvonalára utalnak az egykor üvegezett
ablakok. Aquincumban is gyártottak síküveget, amit az ablak vaskeretéhez
habarccsal rögzítettek. A mesterséges világítást általában olajmécsessel
oldották meg, de a módosabb lakásokban körmécses és kandeláber is előfordult.
A lakószobákat falfestmény, olykor mozaikpadló is díszítette. Az eddig feltárt
középületek közül elsősorban a közfürdők és a Mithrasz-szentélyek érdemelnek
figyelmet.
A romkert kapuján belépve egy római kori út vezet a múzeum irányába. Az úttest
helyenként még megmaradt eredeti kőburkolata a kocsikerekek nyomait őrzi. Jobb
kéz felől a kapitóliumi szentély állt a II. században. Mellé a III. században a
császárkultusz templomát emelték. Balról a városi közigazgatás épületegyüttese
helyezkedett el: a curia (ahol a városi vezető testület ülésezett), illetve a
basilica (törvényszék).
Bővebben lásd: Aquincum
Aquincum romterülete napjainkban (kép: Google Maps)
Aquincum tabernae
(bevásárló utca)
A tabernae egy fedett résszel ellátott, viszonylag széles bevásárló utca volt, amely a mai Szentendrei úttal párhuzamosan futott.
A tabernae látványrajza
A II. században, ettől kijjebb, a Szentendrei út felé is
egykori építkezés nyomai láthatók. Itt ún. küszöbköveket találtak a régészek,
amelyek vájataiban anno fakapukat tologattak az üzlet éjszakai bezárása végett.
Itt néhány helyen a záróretesz maradványait is felfedezték. A valamikori
épületek maradványai és annak beosztása sajnos azért nem vizsgálhatók, mert
jelenleg a Szentendrei út húzódik fölöttük.
Az üzletek portékáiról néhány lelet tanúskodik (amelyek nagy része eltűnt vagy
megsemmisült a XIX. századi feltárások alatt); ezek között számtalan edényt
találtak meg. Feltételezések szerint itt is volt thermopolium, azaz kifőzde.
Lehetett még pénzváltó is, amelynek megtalálták a feliratos oltárkövét. A
pénzváltót egy felszabadított rabszolga vezette, aki valószínűsíthetően az
egykori gazdája tevékenységét folytatta. Üzletének sikerét mutatja, hogy
jövedelméből oltárkövet tudott készíttetni. Mint a mai piacok esetében, így
valószínűleg itt is működött pékség, borárus, bőr- illetve kézműves bolt, hal-
és húsárus, zöldséges.
A tabernae elhelyezkedési vonala a mai romokra vetítve (pirossal), valamint a
fórum és a közfürdő helyei (zöld és kék vonal)
A bevásárló utca északi végében volt a fórum, az északi vég keleti oldalán pedig a közfürdő.
Római táborváros
(Aquincum-canabae)
Aquincum-canabae a mai Budapest területén az ókori római
aquincumi légiótábor körüli katonai területen létesült városias, de városi
joggal nem rendelkező település, "táborváros", latinul canabae volt. 140
hektáron feküdt, a mai Bogdáni út, Hévízi út, Bécsi út és Nagyszombat utca által
határolt területen. Kelet felől a Duna, nyugatról a tábor mögötti dombvonulat,
északon a Rádl-árok és az Arany-hegyi-patak, délen pedig egy árok határolta.
A település utcarendszere a táborból kivezető illetve a táborfalakat kívülről
körülvevő kísérőutak határozták meg. A mellékutak kezdetben kuszák voltak, de a
II. század elejétől kezdve egyre rendezettebb képet mutattak.
A canabae délnyugati részén ipari műhelyek voltak. Ezek egy része építőanyagot
(téglát, burkolatokat), kerámiát (házi- és luxuskerámiát egyaránt, mécseseket)
műhely volt, amik a mai Bécsi út 120-126. szám alatt kerültek elő. De dolgoztak
itt üvegfúvók, pékek, kovácsok és egyéb mesteremberek is.
A tábortól délre helyezkedett el a fórum, azaz a canabae piactere, ami 120x180
méteres volt. A keleti részben volt a kikötő és a kikötői raktárak. A városrész
főútja, ami itt haladt keresztül, a határerődöket egymással egybekötő limesút
volt. Erre a főútra csatlakoztak derékszögben a mellékutak, így ez a városrész
viszonylag rendezettebb képet mutatott. A negyedben fürdők, vendégfogadók,
szentélyek maradványai kerültek elő, amiket a Táborvárosi Múzeum mutat be, és
itt volt az amfiteátrum is.
A canabae északnyugati része kiterjedt szentélykörzet lehetett. A táborból
északnak, Brigetio felé kivezető úttól keletre mozaikkal, freskóval, szobrokkal
gazdagon díszített lakóházakból álló negyed állt, aminek egyik épülete a
Hercules-villa. Itt magas rangú hivatalnokok lakhattak. A táborváros északkeleti
részén, a Duna partján többemeletes, palotaszerű középületek álltak.
A település kiépülése Caracalla idejéig lassan és szervezetlenül zajlott, ekkor
azonban, valószínűleg a császári látogatások miatt, az építkezések jelentősen
felgyorsultak, annyira, hogy az épületek díszesség és monumentalitás
tekintetében túlszárnyalták az Aquincum-polgárváros épületeit. A canabae-ban
volt a helytartó székhelye is, és a III. század közepétől ideköltöztek a légió
parancsnokai és az irodák hivatalnokai, és a közigazgatási intézmények is ide
kerültek.
A késő római korban, amikor megnőtt a barbár támadások veszélye, ezt, a
gazdagabb északi városrészt hagyta el először a lakosság. A IV. század első
felében a felhagyott negyedben megjelentek a temetők (cella trichora), a
népvándorlás korabeli népek pedig beköltöztek a romok közé.
Aquincum
Aquincum és a légiótábor kiterjedése és kapcsolata (kép: Aquincum Múzeum)
A IV. század közepétől aztán teljesen új koncepció
érvényesült a stratégiában. A polgári lakosság biztonságosabb elhelyezkedése
érdekében monumentális falakkal új erődöt emeltek a Duna-parton, s az épületeket
közvetlenül az erődfalhoz támasztották, - ami a korábban érvényben lévő
szabályok szerint elképzelhetetlen lett volna. A kikötő és az ide befutó utak
adják ennek az új településnek a magját. A IV. században emelt erőd tehát újra
közvetlenül
a Duna-partra került, (a Plavius-kori alaptábor helyére) cölöphíd kötötte össze
a bal-parti erőd, Trans-Aquincum bejáratával.
Az utolsó római kori erődöt veszik birtokukba a népvándorlás idején érkező
különböző népcsoportok, sőt még a honfoglaló magyarság is.
A IV. századi erőd romjai még a XVI-XVII. századi városképeken és metszeteken is
felismerhetők, sőt némely ponton egykori funkciójuk szerint azonosíthatók.
Kiragadott példaként említjük az aquincumi vízvezeték több km hosszú
falvonulatát, amelynek a középkorban oklevelek tanúsága szerint határjelző
szerepe volt. Az emeletnyi magas boltíves építményt az újkori metszeteken is
eredeti magasságban ábrázolták,1894-ben Gömöri Havas Sándor az ún. Mária-kőtől
délre még 72 pillért tárt fel - különböző csoportokban, tehát nem folyamatos
falazatként. Viszont 1923-ban az aquaeductus romjainak első műemléki
felmérésekor ezekből már egyetlen egy sem volt látható. A XIX. század utolsó
éveiben a helyiérdekű vasút szentendrei vonalának elkészülte után már alig
tucatnyi, felismerhetetlen falcsonk maradt a felszínen.
A légiótábor parancsnoki
épületének díszkapuja
A Flórián téri bevásárlóközpont alatti terület
Az 1973-as év több szempontból is szerencsétlen év volt Aquincum történetében.
Az egyik - nagy felháborodást keltő - eset a legiotábor parancsnoki épületéhez
csatlakozó díszkapuzat "felrobbantása" volt, a Flórián Üzletközpont építése
során, 1973 nyarán. Az alapozási munkálatok során ugyanis váratlanul igen vastag
falazatra bukkantak az Aquincumi Múzeum régészei. Egy gyors feltárást követően
kiderült, hogy a régóta keresett aquincumi legiotábornak éppen a parancsnoki
épületéhez tartozó díszkapu, a tetrapylon alapfalait találták meg. Ez volt a
tábor origoja, a nullát jelző kilométerkő, innen számították ugyanis a
szomszédos települések távolságát is.
Az 1973-as ásatási fotón a falakon belül az itt derékszögben összefutó fő
szennyvízcsatornák is látszanak. Ezen kapuzat ismeretében és az itt előkerült
központi parancsnoki épület felmérését követően kaptak értelmet a korábban
előkerült apróbb részletek, s lehetett kiszerkeszteni a legiótábor alapját. Az
Üzletközpont terveinek átszabására azonban nem volt lehetőség, a falak többségét
elbontották és amit a markoló nem bírt, azt robbantották. Csupán egy kisebb,
meghagyott falsarok tanúskodik az építményről, ez ma is látható a boltban,
helyreállítva és magyarázó rajzzal, szöveggel ellátva.
A kép nyugat felől készült, háttérben a busz a Szentendrei úton fut, a hatalmas
gödör pedig a Flórián áruház alapozási gödre
(BTM Aquincumi Múzeum, Fotótár)
A felüljáró akkor még nem készült el. A felüljáró építését megelőzte a katonai fürdő feltárása 1979-84 között (a felüljáró építésével részben egyszerre zajlott az ásatás), a Fürdőmúzeumot 1985. novemberében adták át. A felüljáró 1973-ban még nem volt kész.
Az aquincumi legiotábor kontúrja a mai városképre vetítve
(BTM Aquincumi Múzeum)
Mérete közel 800x800 méter, amelyre szükség is volt, hiszen 6000 katona állomásozott benne évszázadokig.
Hajnóczi Gyula építész/régész rekonstrukciós rajza a tábor központi épületéhez
csatlakozó parancsnoki épület díszkapujáról
(lásd fentebb a legiotábor kontúrján lévő ábrázolást)
A légiótábor déli kapuja
III. kerület, Árpád híd melletti terület
A zöld területen, alapfalként bemutatott kéttornyú kapuépítményt a táborfal egy
szakaszával a II. században emelték. A kapun átvezető, észak-déli irányú főút
két oldalát oszlopsorok, tisztiházak, kaszárnyák és boltok szegélyezték.
Folytatásában, a Vörösvári út északi oldalán egy tisztiház alapfalai is
láthatók.
A római légiótábor déli kapujának rekonstrukciós rajza (kép: Németh Ádám)
A
légiótábor keleti kapuja
III. kerület, Kórház utca 7.
A légiótábornak a Dunára, vagyis az ellenség felé néző oldalán volt a
tulajdonképpeni főkapuja. A via praetoria innen vezetett a táborközpontba, a
principia épületéhez. A porta praetoria ma ismert formájában a III. század
második felében épült.
A kapu 3D-s modellje (kép: Németh Ádám)
A kapuról készült elméleti rajz
A háromnyílású kapuépítményt kétoldalt egy-egy emeletes, köralapozású, nyolcszögletű torony fogta közre. A boltozott átjárók közül a középső a kocsiforgalom, a két szélső a gyalogosok számára készült. Az északi átjáró boltívét a megmaradt faragott kövek alapján rekonstruálták s alakos zárókövét is visszaépítették. A kivezető kocsiút közepén mészkőlapokkal fedett szennyvízcsatorna vezetett a Duna felé. A porta praetoria felől lehetett megközelíteni a Dunán átvezető hidat, amely a legiótábor és a pesti oldalon levő Transaquincum nevû hídfőállás között teremtett összeköttetést.
A római légiótábor keleti kapuja a lakótelep épületei között (kép: Google 3D)
Nagyfürdő (Thermae Maiores)
III. kerület, Árpád híd alatti terület
Aquincum első régészeti feltárásán 1778-ban a légiótábor közfürdőjének egy terme
került napvilágra. A kutatást vezető Schönvisner István eredményeit még a
feltárás évében "De Ruderibus Caldariique Romani" címen közölte.
A fürdőrészt rövidesen a feltárás után védőépületben mutatták be a
nagyközönségnek. Az aquincumi légió fürdőjét ma már csaknem teljes mértékben
ismerjük. A tábor két főútjának kereszteződésében állott a monumentális, 120x140
m-es épület. Főbejáratai is e főutcákról nyíltak.
Az épületet a II. században emelték, majd többször átépítették. Latin
elnevezését is egy Kr.u. 268-ból származó újjáépítési feliratról ismerjük.
Tornacsarnok (palaestra), hideg, langyos és forróvizű medencék, fürdőkádak,
izzasztókamra és tágas, padlófűtéssel ellátott termek szolgálták a katonák
felfrissülését. Itt bűséges lehetõségük nyílt a testgyakorlásra, és a
tisztálkodásra.
A Thermae Maiores romjai az aluljáróból nyíló Fürdő Múzeumban tekinthetők meg.
Helytartói palota
A katonaváros fejlődéséhez nagymértékben hozzájárult, hogy
106-tól, a tartomány kettéosztásától kezdve Aquincum az újonnan létesített
Pannonia Inferior fővárosa, a helytartó, a legatus Augusti székhelye volt.
Megépült a mai Hajógyári szigeten a helytartói palota, mely a canabae
északkeleti csücskében, a barbaricummal közvetlenül szemben, már elhelyezésével
is Róma hatalmát és monumentalitását hivatott demonstrálni. A helytartó
falfestményekkel és mozaikpadlókkal díszített palotáját a mai Hajógyári szigeten
tárták fel, majd a visszatemetett romok fölött egészen a 90-es évek kezdetéig a
hajógyár működött.
A fallal övezett palota magába foglalta a császári legatus (helytartó)
lakhelyét, a reprezentációs termeket, a gazdasági helyiségeket és a raktárakat.
A palota a canabae keleti szélén, a Kis-Duna túlsó partján emelkedik, s
valószínűleg híd kötötte össze a szárazfölddel, a mai Óbudával. A feltárások
során három fő építési periódust figyeltek meg.
A legkorábbi épületek a II. század elejéről származnak, amikor a későbbi
császár, Hadrianus volt Alsó Pannonia első helytartója. A legnagyobb építkezések
a II. század végén és a III. században folytak. A III. század utolsó harmadában,
a Duna vízállásának megemelkedése miatt, a palotát kénytelenek voltak elhagyni.
A palota rekonstrukciós képe
A keleti szárnyon helyezkedtek el a reprezentációs
helyiségek, középen a fogadóteremmel, melynek két oldalán szimmetrikus
elrendezésben követték egymást a padlófűtéssel ellátott helyiségek. Ezen az
oldalon állt a 75 m. széles, porticusos palota főhomlokzata, amelynek első
emeletén egy oszlopos folyosó futott. E homlokzat saroktornyai a belső kikötőre
néztek. A palota északi traktusában voltak a lakószobák és egy fürdőlétesítmény
víztoronnyal. A déli traktusban voltak a kiszolgáló helyiségek és a raktárak.
A belső udvar közepén volt a császárkultusz szentélye. Innen került napvilágra
az a töredékes császárszobor, mely ma az Aquincumi Múzeum állandó kiállításán
látható, valamint az udvar déli oldalán elhelyezkedő másik szentélyből a
helytartók által állított oltárkövek. A helytartói palota pompáját nem csupán a
nagyvonalú építészeti koncepciója mutatja, hanem a belső kiképzés luxusa is. Nem
csak a fogadótermek voltak díszes mozaikpadozattal díszítve, hanem a helytartói
lakosztály illemhelye is.
A változatos falfestményekkel díszített falak belmagasságát az ásatási
megfigyelések alapján 3,5 - 4 méterre rekonstruálták. A belső udvar építészeti
képéhez tartozott egy vízköpő delfinnel ellátott kút és egy márvány kratér is. A
kút rekonstruált, működő másolata az Aquincumi rommezőn, a kratér kiegészített
másolata valamint a helytartói palota helyiségeiből kiemelt mozaikok az
Aquincumi Múzeum kiállításán láthatók.
A Helytartói palota mellett találták meg az ún. aquincumi orgonát, amely egyedi
régészeti lelet. A világon nincs még egy olyan római korból származó orgona,
amelyből ennyi alkatrész megmaradt. Ez egy kis hordozható orgona, melyről még ma
sem egyértelműen bizonyított, hogy víziorgona lenne. A 1930-as években a
leletekből megszólaltatható rekonstrukciót építettek, amit ünnepi alkalmakkor
megszólaltatnak.
Vízvezeték (Aquaductus)
III. kerület, Szentendrei út
Helyreállított szakasza a Szentendrei út elválasztó sávjában található. Az
aquincumi építészeti alkotások között a legkiemelkedőbb műszaki emlék a
pillérekre épült vízvezetékrendszer. A boltívek tetején futó agyagcső a II.
századtól szállította a vizet a Római fürdő Erdei strandján fakadó
forráscsoporttól a katonai amfiteátrumig. A maradványok feltárására és az
építmény két szakaszának rekonstrukciójára 1974-1979 között került sor.
Az aquincumi vízvezeték több kilométer hosszú falvonulata a középkorban -
oklevelek tanúsága szerint - határjelző szerepet töltött be. Az emeletnyi magas
boltíves építményt az újkori metszeteken is eredeti magasságban
ábrázolták,1894-ben Gömöri Havas Sándor az ún. Mária-kőtől délre még 72 pillért
tárt fel - különböző csoportokban, tehát nem folyamatos falazatként. Viszont
1923-ban az aquaeductus romjainak első műemléki felmérésekor ezekből már
egyetlen egy sem volt látható. A XIX. század utolsó éveiben a helyiérdekű vasút
szentendrei vonalának elkészülte után már alig tucatnyi, felismerhetetlen
falcsonk maradt a felszínen.
A római vízvezeték 3D-s képe (kép: Google Maps)
A légiótábort és Aquincumot összekötő vízvezeték
Katonavárosi amfiteátrum
Antonius Pius császár idejében, a II. század közepén, a legio
II. Adiutrix építtette fel a római birodalom hetedik legnagyobb amfiteátrumát.
Ovális arénája (89,6 m x 66,1 m) a római Colosseuménál is nagyobb. A kő és föld
konstrukciójú körszínházban egyszerre 10-12.000 néző élvezhette a gladiátor- és
állatviadalokat, előadásokat. Az eredetileg mélyedésbe épített, csatornákkal is
ellátott amfiteátrum vízicsaták rendezésére is alkalmas volt.
Az amfiteátrum 12-13 méter magas külső körfalát 24 támpillér erősítette. Az
aréna körül futó belső fal magassága eredetileg négy méter volt, hogy megfelelő
védelmet biztosítson a nézőknek a vadállatokkal szemben. A IV. században az
aréna bejáratait befalazták, és egy erődítményt építettek belőle.
1925-ben, fedezték fel a romokat, viszonylag későn, mert miután felfedezték a
másik aquincumi amfiteátrumot, senki se gondolta volna, hogy a városban két
körszínház is működött. A feltárásokat követően a műemléki helyreállítás az
1940-es évek elején készült el.
A katonavárosi amfiteátrum maradványainak 3D-s képe (kép: Google Maps)
Bővebben: Katonavárosi amfiteátrum
Polgárvárosi amfiteátrum
Az északi városfal közelében, a II. század közepén épült fel
a polgárvárosi Amfiteátrum. Alaprajza majdnem kör alakú, arénája 53,5 m x 45,5
méter.
6-7000 ember számára készült lelátója hozzávetőleg 15 méter széles volt. Külső
zárófalát támpillérekkel erősítették meg. A porondot nagyjából három méter magas
kőfal vette körül. Az ülőhelyekként szolgáló kőtömbökön néhol megmaradtak az
egykori tulajdonosok nevei, köztük női nevek is.
Az amfiteátrumban különféle sportversenyeket és állathajszákkal vegyes
gladiátorküzdelmeket rendeztek. Mivel ennek az épületnek volt a városban a
legnagyobb befogadóképessége, komolyabb jelentőségű közügyekhez is használták.
Itt tartották a politikai gyűléseket, a városi ünnepségeket, a császár
látogatása alkalmával sorra kerülő beszédeket.
Az amfiteátrum mellett emelkedett a gladiátorlaktanya, ahol a népszerű küzdelmek
bajvívóit képezték ki és gyakorlatoztatták. Kőkerítéssel határolt udvarát és a
térség közepén álló tornyát ma föld fedi.
A polgárvárosi amfiteátrum maradványainak 3D-s képe (kép: Google Maps)
Bővebben: Polgárvárosi amfiteátrum
Hercules-villa
A III. kerületben lépten-nyomon római emlékekkel
találkozhatunk. A római időkben a Duna óbudai oldalán díszes paloták, fürdők,
szentélyek és gazdag lakóházak sorakoztak a helytartói palotával szemközt, az
egykori katonaváros északkeleti és északi sávjában. Itt voltak a magas rangú
tisztviselők lakóházai is, ezek egyike a Meggyfa utcában található ún.
Hercules-villa.
Az épület központi magja a 2. század első felében épülhetett. A 3. század
elején, amikor valószínűleg a hivatalos reprezentáció nagy része is átkerült a
katonaváros “tiszti házaiba”, az épületet kibővítették, padlófűtéssel látták el,
a padlókat mozaikkal burkolták. Három egymásba nyíló lakószobában a mozaikpadlók
egy része beszakadt a szobák alatt húzódó fűtőcsatornába. A két délebbi
helyiségben csak a helyi, pannoniai műhelyben készült geometrikus díszítésű
keretmotívum részletei maradtak meg, a harmadikban viszont épen maradt a
középmező (embléma) nagyobbik fele, amely Héraklész és Nesszosz kentaur
párviadalát ábrázolja. Ez az embléma valószínűleg egy alexandriai mozaikműhely
alkotása, és nem csak Aquincumban, de egész Pannoniában eddig az egyetlen import
darab. A tablinum padlója vidám, mámoros dionysosi thiasost jelenített meg, az
épen maradt részleten Amor kínálja szőlőfürttel a felé tartó nősténytigrist. A
különálló fürdőépületet itt is mozaikkal ékesítették. Majdnem épen maradt meg az
apodyteriumot burkoló mozaik, amely ökölvívó párt ábrázol, a győztes, izmait
megfeszítve, diadalmas testtartással áll, míg kiütött ellenfele vérző fejjel már
földre rogyott.
A falakat freskók díszítették. Néhány jellemző motívum rekonstrukciója a
tablinum védőépületében ma is megidézi a múltat. Az ókori mozaik és
freskómaradványok nem csak megcsodálhatók, de nyaranta foglalkozások keretében
el is sajátíthatók a mozaik és freskókészítés alapjai.
Ókeresztény sírkápolna (Cella Trichora)
A IV-V. századból származó ókeresztény sírkápolna, a Cella
Trichora, az egyik legrégebbi, kereszténységgel kapcsolatos építmény a főváros
területén.
A maradványok jól mutatják az ókeresztény építészetben gyakori, háromkaréjos
terű kis kápolna jellegét. Az kápolnában a három karéj tulajdonképpen az épület
fülkéje volt. A fülkék teljesen külön állnak, az épület mégis tökéletes egységet
képezett. A kápolna három karéja a Szentháromságot jelképezi: az Atyát, a Fiút
és a Szentlelket. Még egy további jelképrendszert is felfedezhetünk a Cella
Trichorában: a három ív a hitet, a reményt és a szeretetet is jelképezi. S ez a
három isteni erény is olyan szorosan fonódik egymásba, mint ezek az ívek.
A sírkápolna látványterve (kép: Németh Ádám)
Ma a Körte és a Raktár utcák kereszteződésében látogathatóak az ókeresztény sírkápolna maradványai.
Bővebben: Ókeresztény sírkápolna
Albertfalva
Budapest területén a kelta-eraviscus törzs lakott, központi
településük a Gellérthegy déli lejtőjén húzódott. Az I. század első felében a
római kormányzat politikai megfontolásból az eraviscusok egyik részét a mai
Óbudára, másik részét az albertfalvi síkságra telepítette. A telep római kori
nevét nem ismerjük.
A római korban Albertfalva területe Aquincum és Nagytétény (Campona) között,
mint a Birodalom pannoniai határszakaszának egyik fontos tábora, jelentős
stratégiai szerepet töltött be. A budai szakaszt a 90-es évekig három
lovasalakulat őrízte (Óbudán, a Bem téren és Albertfalván állomásoztak). Az
albertfalvi síkságon a kr.u. I. század közepén épült először katonai tábor.
Albertfalva római erődjének látványterve (kép: Németh Ádám)
Az albertfalvi segédcsapat (auxiliaris) tábor 500 főből álló
lovasegység tartózkodására volt alkalmas. Palánktábor volt, tornyokkal és kettős
sáncárokkal látták el. A Duna pesti oldalán élő szarmaták támadásai miatt a
tábor többször elpusztult, ám mindig újraépült. Az eredetileg föld-fa szerkezetű
tábort 106 után, Traianus alatt kőtáborrá alakították át és területét
magnagyobbították, mert egy lovasezred került ide.
Az új tábor területe 190 x 210 méter volt. 178-ban az épületek ismét
megrongálódtak, de a 2. század végén még helyreállították őket. A 259-260-as
években egy nagyobb barbár betörés során a tábor és környéke leégett. Többé nem
is épült újjá.
Az albertfalvi auxiliaris tábor körüli lakótelep (vicus) 720.000 négyzetméternyi
területet foglal el. Aquincum után ez a legnagyobb összefüggő római település
Budapest területén. Az 1. században vályogfalas házakban, lakógödrökben,
gerendavázas épületekben laktak.
A tábortól nyugatra az u.n. HILARUS mester nevéhez köthető fazekasműhelyt, ipari
műhelyeket tártak fel, (tímár, fémfeldolgozó műhelyek) gazdasági jellegű
épületrészek és egy útállomás maradványaival együtt. A tábortól délre,
légfűtéses, több helyiséges, középfolyosóval ellátott tornácos lakóépületek
álltak. A lovasság az albertfalvi tábor és telep mellé temetkezett. Faragott
sírköveket, szobrokat is ismerünk Albertfalváról. Az albertfalvi tábor és
település maradványait helyenként részleges falkonzerválással látták el, - de
itt műemléki helyreállításra még nem került sor.
AJÁNLÓ
Pest római emlékei
Trans-aquincum
Transaquincum az aquincumi légiós táborral szemben, a Duna
bal partján fekvő úgynevezett ellenerőd volt a Rákos-patak torkolatánál, a mai
Dagály-fürdő területén.
Az 1815-ös ásatások alapján nagyjából ismert a mérete és az alaprajza. Eszerint
az erőd oldalfalának hossza 76x78 méter, vastagsága kb. 2 méter volt és árok
vette körül.
Belül három oldala mentén oszlopsor (portikusz) nyomai voltak láthatóak, amikből
arra lehet következtetni, hogy a falak tövében azok védelmében épített
építmények álltak ott. Feltárták egy kisméretű fürdő maradványait is.
A transaquincumi erőd feladata a római kori Duna-híd barbaricumi hídfőjének
védelme volt. Romjai között egy földgömbön álló Victoria szobra került elő. Az
erődöt valószínűleg a II. században építették és a IV. századig használták.
Contra-Aquincum
Contra-Aquincum római kori erőd, a pannóniai limes egyik
fontos állomása. A II. század elején épült, majd a III. század végén alapjaitól
átépítették. Jelentőségét szokatlanul vastag falai, az eraviszkusz "főváros"
ellenőrzése, valamint egy ősi kereskedelmi révátkelő felügyelete adja.
Contra-Aquincum antik neve feltehetően Pesszion (Πέσσιον). Maradványai Budapest
V. kerületében, a Március 15. téren találhatók, nem messze az Erzsébet hídtól.
260-ban szarmata-roxolán hadak támadtak a Birodalomra. Kifosztották Pannóniát, s
a dúlás nem csak a limes erődítményeit, de a beljebb fekvő városokat sem
kímélte. Gorsiumot ekkor a földdel tették egyenlővé. Diocletianus császár
(284-305) nagyszabású hadseregreformot hajtott végre, újragondolva a duna-menti
limes erődrendszerét is. Három jelentős bázist erősíttetett meg: Bononiát,
Lugiot és Aquincumot, mindegyikhez balparti, megfelelően megerősített
ellenerődöt társítva.
A Codex Iustinianus említi, hogy a császári udvar 293. szeptember 10-től 294.
augusztus 20-ig Sirmiumban tartózkodott. Ezen időszak alatt a császár látogatást
tett Aquincumban, s személyesen felügyelte a balparti ellenerőd építési
munkálatait. Feltehetően ez késztette a katonákat, hogy mihamarabb, lehetőleg
még a császár itt tartózkodása alatt befejezzék a építkezést.
Ennek érdekében külön téglagyárat működtettek a helyszínen, mely CAIOT feliratú
téglákat készített; illetve a külső falazásnál a már nem használt temetők nem is
olyan régi síremlékeit tömegesen használták fel (itt került elő a város
legrégebbi, II. századi síremléke).
Az építkezés befejezése jelentős esemény lehetett, mert még emlékérmet is
kiadtak, Victoriae Sarmaticae felirattal. Ekkortól gyakrabban látogattak
császárok Aquincumba. I. Valentinianus (364-375) 375-ben tartózkodott itt.
Frigeridus dux (374-375) ezekben az években sorban emel kis erődöket a limes
mentén, a régebbieket átépítteti, megerősíti. Táboruk rendkívüli erősségét
jelzi, hogy itt csak kisebb belső építkezések folytak, a falakat nem kellett
javítani.
Contra-Aquincum rekonstrukciós rajza
(Hajnóczi J. Gyula: Pannónia római romjai)
Irodalmi adatokból nem ismerjük, ilyen tartalmú felirat sem maradt ránk. De neve biztosan volt, a rómaiak még a legkisebb helyőrségnek is adtak nevet. Általános elnevezés volt a Quadriburgium, ilyen több is lehetett Pannóniában. Használhatták még a Contra-Aquincum és Trans-Aquincum összetételt is; mindkét előtag használatára több példát is ad a Notitia dignitatum.
Bővebben: Contra-Aquincum
Campona
Campona egy római erőd az első századból, amely a mai
Nagytétény területén helyezkedik el; az Exercitus Pannoniae erődláncolatának
tagja. A Duna partján állt, amihez feltehetően egy kikötő is csatlakozott.
A Traianus császár halálát követő szarmata háborúkkal összefüggésben a II.
század elején palánkvárként épült és csak a század végén építették át kőerőddé.
Fennállása során többször leégett; újjáépítései egyben szinte mindig átépítést
is jelentettek. Ez adja jelentőségét is: alaprajzán nyomon követhetjük a római
erődépítés fejlődését a II. századtól a IV. századig.
Az ásatások során felszínre került egy Mithras-szentély, a parancsnoki épület,
valamint egy katonai fürdő. A feltárások többek közt egy kocsi maradványaira,
üvegedényekre, érmekre, pénzekre és egy Vénusz-szobrocskára bukkantak.
Az albertfalvai tábortól 8 kilométerre délre fekvő erőd első építési periódusa
Domitianus császár uralkodása (81-96) végére tehető. A fa és föld konstrukciójú
palánktábort Antoninus Pius uralkodása alatt (138-161) katonái kőtáborrá
építették át. Alapterülete 178 x 200 méter volt. A falak védelmét oldalanként
2-2 a falsíkból enyhén kiugró torony látta el, amelyeket mindig a táborsarok és
a kaputorony közötti falszakasz közepére helyeztek.
Az erőd alaprajza a mai utcahálózat feltüntetésével
A kőtáborrá történő átalakításkor a lekerekített sarkokra az
erődítmény belseje felé beugró négyszögletes tornyokat, majd a II-III. század
fordulója táján – a hatékonyabb védelem érdekében – kívülről félkör alakú
tornyokat építettek. A tábort ekkor hármas árokrendszer védelmezte. A késői
római kori (valószínűleg a 330-as években bekövetkezett szarmata pusztítások
után) a fokozott védelmet elősegítendő a tábor sarkaira legyező alakú tornyok
kerültek.
A Paulovics István, majd Fülep Ferenc által vezetett ásatások a tábor belső
épületei közül a két főút metszéspontjában lévő parancsnoki épületet, továbbá
egy ezzel szemben elhelyezkedő, ismeretlen rendeltetésű építményt hoztak
felszínre. Feltárták a tábor III-IV. századi temetőjét is, amely a mai temető
alatt húzódik. Előkerültek egy Mithras-szentély maradványai is.
Az ásatások leletanyaga zömében a Magyar Nemzeti Múzeumba került. A feliratos és
kőemlékek a Kastélymúzeum lapidariumában (kőtár) láthatók.
Romjai sokáig láthatóak voltak: ma már csak pár falszakasz csonkja látható a
felszínen. A tábor Nagytétény központjában, a Rudnyánszky-kastély mögött terült
el.
Bővebben:
Campona
Egy V. századi római faerőd rekonstrukciója Haltern am See mellett
Dunakeszi és Horány római emlékei
Dunakeszi térsége – így például Fót is – már az őskor óta
lakott volt, így nem véletlen, hogy a rómaiak is itt építették ki az úgynevezett
’contra casum’ azaz ’ellenséges területre’ eső erődrendszerüket. Ennek egyik
példája ez a késő római kikötő és révhely amelynek létrahozását a források
szerint Valentinianus császár rendelte el.
Az errősség feltehetőleg a III- IV. században épült és egyfajta előretolt
helyőrség volt a Duna bal partján. Napjainkban az egykori provincia életében
fontos szerepet játszó kikötőerőd falának maradványait csodálhatjuk meg, amelyen
emléktábla is található, így emlékezve a város illetve a térség ősi és gazdag
múltjára.
Az erőd látványterve
Vele szemben, a Szentendrei-sziget egésze, az őskor óta
bizonyítottan lakott volt, így Szigetmonostor határa is gazdag különböző korú
leletekben. Legrégibb emlékei a rézkorból származnak. Horány közelében a badeni
kultúra nyomaira bukkantak. Délkeleti határában vaskori település volt, i.e. 800
körül, ahol temető maradványait is sikerült feltárni.
A római korban a limes frekventált helyeként tartotta nyílván az aquincumi
helyőrség, így őrtornyot is létesített a váci Duna-ág partján, a horányi révnél,
amellyel szemben a dunakeszi őrtorony volt. Ezt a kettőt a Traianus híd kötötte
össze, amelynek egyes pillérei még ma is láthatók a római őrtorony mellett.
Pilismaróti római erőd (Ad
Herculem castra)
A késői római erődöt egy ovális hegytetőn építették fel
(Kis-hegy) a Dunától 2 kilométerrel délre a mai Pilismarót délkeleti részén.
Fröhlich Róbert azonosította a romokat Castra ad Herculem erődjével. Az
Itinerarium Antonini szerint az erőd Cirpi-től 12, Solva-tól 9 római mérföldre
feküdt. Fröhlich 1893-ban végzett terepbejárása során felmérte az erőd
hozzávetőleges alaprajzát is. Finály Gábor 1906-ban végzett részleges feltárása
során megtalálta az erőd keleti és déli falát tornyaikkal együtt, valamint az
erőd belsejében további három épületet is sikerült azonosítania.
Az erőd szabálytalan alakú alaprajza a hegytető körvonalához igazodott. A
castellum 340 m hosszúságban terült el a hegytetőn, szélessége a nyugati oldalon
130 méter, míg a keleti oldalon csak 31 m volt. Az 1,8 méter vastag falai még a
tizenkilencedik század végén is közel 2-3 m magasságban álltak. A keleti fal
építésével egyidejúleg két U alakú tornyot is emeltek az erőd építői. A déli
oldalon talált hat félkör alakú torony a Valentinianus kori újjáépítés eredménye
lehet.
Három épületet - egy horreumot és két kisebb alapterületű, északi oldalukon
apszissal rendelkező épületet - is felfedeztek az erőd északi részében. A
horreum 33x27 m alapterületű, falai 1,16 m szélesek voltak. Az épület belsejében
négy sorban, soronként hat pillért helyeztek el. Közülük hármat az épület
északkeleti sarkában egy fazekas égetőkemence építése miatt eltávolítottak. A
későbbi újjáépítések során a raktárhoz közelebb eső apszisos (szentéllyel
rendelkező) épületet három fallal kapcsolták össze ca raktár épületéhez.
Az erődöt Diocletianus uralkodása alatt, i.sz. 294-297 között építették. A
Notitia Dignitatum szerint az erődben az equites Dalmatae és az auxilia
Herculensia csapatai állomásoztak. Az előkerült érmék és bélyeges téglák szerint
az erődöt a negyedik században Valentinianus alatt újjáépítették. A falu
északnyugati területén találtak egy Marsnak szentelt oltár-követ is, melyet az
equites Dalmatae katonái állítottak. Ennek felirata:
[ ]EO MART[ ]
PRO SALVTE DD NN
AAVVGG ET CAESS
EQQ DALMATE
S C LVCIANI PREP
V P
(Aauuggustorum Caessarum Dalmatae Deo Luciani Marti cura ddominorum eqquites et
nnostrorum posuerunt praepositi pro salute sub votum)
Ásatási helyszín (kép: PPKE BTK Régészettudományi Intézet)
Az erődhöz tartozó temetőt attól északkeletre lévő löszhegyen
találták meg a falu közelében. Jelenleg 70-80 sírt tártak már fel. A sírokban
talált mellékletek alapján arra a következtetésre jutottak a kutatók, hogy a
temető egészen az ötödik század elejéig használatban volt, sőt , később a
betelepülő avarok is ide temetkeztek. Néhány késői római sírt találtak még az
erődtől keletre és nyugati irányban is.
Forrás: The Roman army in Pannonia - Merczi Mónika
Adalékok a római útikalauzok távolsági és helynév adatainak helyes
értelmezéséhez
A mansio a Római Birodalom útjain létesített állomáshely
volt, amelyet a központi kormányzat létesített és tartott fenn annak érdekében,
hogy a birodalom úton lévő képviselőinek és hivatalos személyeinek szállás- és
pihenőhelyül szolgálhasson.
Herculem erődjét előszeretettel teszik Pilismarótra, mert ott a Kis Hábodon
(Kishegyen) egy nagy, kőfallal kerített, magaslati táborerődöt találtak, és a
közelben (4km-re) Basaharcnál előkerült egy Ad Herculiam feliratú útjelző kő is,
még a XX század elején.
És itt megint kezdődik az Itinerarium adatainak kétségbe vonása, vagy figyelmen
kívül hagyása. Ugyanis Cirpi mansiótól a 12 mérföld pontosan a
Pilismarót-Basaharcnál ma is megtalálható útelágazásig ér, ahol a parti útról
egy mellékút megy be a hegyek közé. És éppen itt találták meg az ad Herculem
feliratú útjelző követ!
Egy egyszerűbb mansió látványterve
Ehhez hasonlóan nézhetett ki az útelágazásnál álló, Herkules
erődjéhez címzett (Ad Herculem Castra) mansió is. Tudjuk, hogy volt lóváltó
állomása. A hozzá vezető római út és a mansió helye a mai napig megvan.
Tudni kell, hogy a római mérföldkövek általában valamely várostól való
távolságot jelölik az adott úton. Amikor az úttól sokkal messzebb esik egy
jelentős célállomás, akkor az úton nem mérföldkövet, hanem irányjelző követ
állítottak, amelyen a letérés célállomását és a letérőtől való távolságát adták
meg mérföldben. Ilyenkor a mérföldkövön és az Itinerariumokban is, de még a
Notitiában is a célállomás neve AD előtaggal volt ellátva a szokásos AB és a
távolságadat helyett. Ilyenre sok példa van: Ad Flexum, Ad Mures, Ad Statuas,
stb.
Ezek a helyek azonban nem puszta útleágazások. Mindegyiknél komoly mansió van
lóváltó állomással, kovácsműhellyel, fürdővel, szállással és vendéglővel
felszerelve, ahol hivatalnokok akár állandó jelleggel is székelhetnek. Ezért a
helyek neve ebben a formában ezeket jelenti, nem magát a leágazó úton elérhető
célállomást, amely Ad Flexum esetében például Flexo, ahogyan a Notitia
Dignitatis is nevezi.
Tehát itt a célállomás van megnevezve, nem a hozzá vezető útelágazás helye.
Ugyanakkor ezt a nevet kapja a kővel jelzett útleágazásnál álló mansió is. Pl. a
Kanyarhoz, a Szobrokhoz, a Falakhoz címzett fogadó, a Herkules Erődhöz címzett
fogadó, mint útállomások.
Bővebben: Adalékok a római útikalauzok távolsági és helynév adatainak helyes értelmezéséhez
Ad Herculem Castra helyének meghatározása
Ad Herculem castra, azaz a Herkulesről elnevezett római erőd helyének kérdése
régóta foglalkoztatja a történészeket. Az erőd feltehetőleg fontos útállomása
lehetett a Duna partján az északi tartományok felé vezető katonai útnak, mert a
kor pannóniai közlekedési útvonalait is tartalmazó korabeli útvonal leírás, az
Itinerarium Antonini Augusti említi Aquincum ésCrumerum közötti útszakasz
állomásaként.
A hely hollétére vonatkozóan fontos nyomot találtak a múlt században a magyar
régészek. A Pilismaróttól Esztergomba vezető parti út mentén, a Basaharcnak
nevezett hely közelében egy útjelző követ találtak Ad Herculem felirattal. A
történészek választása emiatt a közelben, a pilismaróti Kis hegyen megtalált
római katonai táborra esett, noha a távolsága nem egyezett meg az Itinerariumban
megadott távolsági adatokkal.
Akkoriban a történészek kevés figyelmet fordítottak arra, hogy Basaharchoz
közel, a Hideglelős kereszt hegyén is állt egy római erőd (nem légiós-tábor),
amely rajta van a Crumerum felé menő útvonalon. Akkoriban (és azóta sem) nem
volt még feltárva az erőd, de tudtak róla. Nem tudtak viszont arról, hogy a
római korban a Limes-út azon a szakaszon nem vezethetett a Duna partján, mert az
a hegy, amelyen az erőd van egészen belenyúlt a Dunába, és az úttal nem tudták
megkerülni. A parti út az erőd hegyéig vezetett, de ott véget ért.
Az Ad Herculem feliratú útjelző kő tehát éppen azt jelezte, hogy Basaharcnál az
út elágazik, és betér a hegyek közé, úgy éri el az erődöt, majd onnan
folytatódik Esztergom, helyesebben Salva Mansio felé. A parti zsákutca csak a
hegy sziklaoldalába bevágott helyeken elhelyezett őrtornyokhoz vezetett, azon
nem lehetett tovább haladni. Majd csak 1823-ban robbantották le a hegyet, és
építették ki a parti utat császári parancsra a hajóvontatás megkönnyítésére. A
robbantás persze a hegyi erőd kétharmadát is elpusztította, így érthető, hogy a
történészek nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget.
A katonai és a kereskedelmi utak párhuzamosan futottak mindenütt Pannóniában.
És, hogy a Limes-úttal párhuzamos kereskedelmi út maga a Duna volt, amelyeken
felfelé a hajókat egészen a XIX. századig vontatták a Pannóniai, tehát a római
oldalon.
Ezt az útvonalat békeidőben is védeni kellett, mert a Dunán zajlott minden
kereskedelmi szállítás az északi tartományok felé. Pannónia búzáját, borát,
mézét, halát és minden termékét ezen az úton vitték a Noricum irányába.
Valójában a Limesút, rajta a légiós-táborok, erődök, kiserődök és őrtornyok sora
ezt az útvonalat, a birodalom fő
ütőerét volt hivatott védeni a rablások ellen.
Nem véletlen, hogy éppen a Dunának ez a partszakasza van legsűrűbben tűzdelve
erődökkel, kiserődökkel és őrtornyokkal. Itt, az Esztergomtól Dömösig tartó
gázlós szakaszon a túlparti barbárok könnyen át tudtak kelni, és meg tudták
támadni a nehéz teherrel felfelé küszködő hajóvontatókat. A katonai segítségnek
itt látó- és hallótávolságban kellett lennie.
Erről az útszakaszról írja Itinerarium Antonini: "Aquincumtól Crumerumig a
távolság összesen 42 ezer lépés (mille passum, mpm), azaz 42 római mérföld.
Akkoriban az ezer lépés ezer katonai kettőslépést jelentett, ami 1450 cm. Tehát
a római mérföld 1450 méter volt. Ezzel az egységgel lehet számítani az
Itinerarium adatait. Azt írja, hogy Aquincumtól az első szakasz távolsága
Ulcisia Castráig 9 mpm (9 ezer lépés). A 9 mérföld 13 km-nek felel meg. Ulcisia
Castrát, a légiós-tábort meg is találták a régészek Szentendrén. És valóban a
két hely között úton mérve, a távolság szinte pontosan 13 km.
A következő szakasz Ulcisia Castra és Cirpi Mansio között 12 ezer lépés, azaz
17,5 km. Cirpi Mansiot a történészek Dunabogdány környékére feltételezik.
Valójában a ma Tahitótfaluhoz tartozó Váradok dűlőnél levő Duna parti római
kiserőddel azonosítják. Csakhogy ebben a vélekedésben két hiba is van. Az egyik
a távolság, ami nem stimmel, mert a Váradok erődje úton csak 14 km-re van
Ulcisia Castrától. A másik a név. Cirpit mansionak írja az útikönyv, azaz olyan
hivatalos útállomásnak, ami a birodalmi tisztviselők, vagy birodalmi ügyben
utazók pihenőhelye, egyfajta vendégfogadó lóváltási lehetőséggel,
kovácsműhellyel, szállással és fürdővel. Ennél nem nagyobb, és nem erődített.
Szerte Európában számtalan ilyet tártak fel a régészek. Jól ismerik a
jellegzetes elrendezését. Olyasmi, mint nálunk a csárda volt valamikor. A
Cirpinek feltételezett erőd nem ilyen. Valódi katonai kiserőd.
Ha viszont elfogadjuk az Itinerarium távolsági adatát, akkor 17,5 km-nél a
Kisoroszi rév szentgyörgypusztai oldalát találjuk, ahol valóban lehetett egy
mansio. Az Áprily völgyből oda lefolyó patak torkolatának mindkét oldalán
találtak római romokat a régészek. Az egyik bizonyosan egy őrtorony volt, de a
másik nem. Az lehetett a mansio.
A harmadik szakasz Cirpi Mansio és Ad Herculem Castra között szintén 12 mpm, ami
17,5 km. Ha a mérést az előző szakasz végétől (Kisoroszi rév) folytatjuk,
figyelmen kívül hagyva, hogy Cirpit a történészek hova feltételezik, akkor ez a
17,5 km-es szakasz pontosan a Hideglelős kereszt erődjénél ér véget. Tehát az
Itinerarium távolsági adata alapján a Hideglelős kereszt római hegyi erődje
lehetett Ad Herculem Castra. A pilismaróti Kis hegyen levő tábor távolsága
viszont sem a Kisoroszi révtől, sem a dunabogdányi erődtől nem felel meg az
Itinerarium távolsági adatának.
Egyes történészek Ad Herculem Castrát mégis máig a Pilismaróton levő Kis hegyen
talált római katonai táborral azonosítják. Ez azonban több okból sem stimmel.
1) Készítésének kora miatt az Itinerariumban az a hely még nem lehetett benne.
2) Távolsága sem a Cirpinek feltételezett bogdányi erődtől, sem a Kisoroszi
révtől nem egyezik az Itinerarium távolsági adatával.
3) Az Ad Herculem feliratú útelágazást jelző követ tőle feljebb, Basaharcnál
találták meg, tehát nem kereshető a hely visszafelé ugyanazon az úton.
Sokakban mégis maradhat kétely Ad Herculem azonosságát illetően, mert az
Itinerarium több Herculiát is említ. Szám szerint 11-et, Spanyolországtól
Anatólián át Olaszországig. Említ még egyet Pannóniában is, a Pécstől (Sopianae)
Brigetioba (Szőny) vezető úton.
Szó szerint ezt írja: Gorsio sive Herculia, azaz Gorsium vagyis (más néven)
Herculia. Ehhez azt kell tudni, hogy Diocletianus császár kora után sok légió
kapta, vagy vette fel Jupiter és Herkules nevét. Ezeket Iovia és Herculia névvel
és számmal jelölték. És lám, a Sopianaetól Brigetióba vezető útvonalon az
Itinerariumban egymás után következik a IOVIA és a HERCULIA (Gorsio) nevű két
légiós-tábor. Ezért jelöli kettős névvel Gorsiumot az Itinerarium írója: mert
ott állomásozott az egyik Herculia légió, és ott volt a tábora.
Az Itinerariumnak ezek az adatai is katonai útvonalra vonatkoznak. Civil helyet
csak akkor említenek, ha az közvetlenül a katonai tábor mellett fekszik. Gorsium
is így kerül, alternatívaként említésre. Ennek megvilágítására nézzük meg a
másik fennmaradt római kori „útikönyvet”, a megtalálója után Tabula
Peutingeriananak nevezett sematikus térképet. Azon is megtaláljuk az Aquincum és
Brigetio közötti útvonalat, de az útállomások neve egészen más. Természetesen,
mert ez az útleírás a kereskedelmi, „civil” útvonal megállóit tartalmazza.
