Abban a mértékben, ahogy a városok gazdasági fejlődésük, emelkedésük során a nemzeti piac központjának egyre több funkcióját látják el, társadalmuk országosan is egyedülálló mértékben polgárosodik, a város maga pedig technikailag is, lakóinak életformájában is egyre inkább urbanizálódik, s építkezései egyre nagyobb lendületet vesznek, úgy merül fel szükségképpen az igény a város - még a reformkorból örökölt s akkor is csak Pestet érintőleg - fejlesztési koncepciójának megújítására, a sokoldalú fejlődés sokoldalú követelményeihez való fokozott alkalmazására.

AJÁNLÓ

Hild és a Szépítési Bizottmány tervei városrendezésileg még nemigen mentek túl bizonyos telekrendezések megalkotásán, építési szabályzat kiadásán. A korszak hatalmas építési tevékenysége azonban a modern urbanizáció olyan problémáit állítja a városok számára, melyek megoldásához a napóleoni korból örökölt intézmények és koncepciók már elégtelenek.

Ezeknek az igényeknek modern szellemű kielégítésére már az 1860-as évektől kezdve új meg új tervek születnek. Többek között véleményt ad 1862-ben a vízügyi és építési szakember, Reitter Ferenc; 1864-ben a börtönben ülő Táncsics Mihály; 1868-ban egy pest-budai városépítési konferencia. Valamennyien több irányból is körbejárják a lehetséges feladatokat. Legmesszebbre kétségtelenül az említett konferencia látott, javasolva a városok (gyakorlatilag Pest) építési övezetekre bontását, és ennek során külön ipari övezet kialakítását, valamint egy, a város központját a Városligettel összekötő reprezentatív útvonal megépítését. Mindezek előfeltételeként új kisajátítási törvényt javasoltak, amely szükség esetén lehetővé teszi új, célszerű utcahálózat, telekosztás kialakítását vagy legalább a meglévő módosítását.

A javaslatoknak különleges súlyt adott az a körülmény, hogy a városfejlesztési ügyek intézését 1867 után maga a miniszterelnök, gróf Andrássy Gyula vette a kezébe. Egyrészt maga is tagja volt annak a liberális magyar arisztokráciának, amelynek számára már a reformkorban is Pest szolgált gazdasági és politikai központul, másrészt a Monarchia jövőjéről alkotott politikai koncepciójában is - melynek alapelve a birodalom magyar felének fokozatos erősítése, hogy az majdan a birodalom egészének vezetését átvehesse -, jelentős tényező volt egy olyan magyar főváros kiépítése, mely az ezzel járó adminisztratív és főleg gazdasági, politikai központi funkcióknak mind megjelenésében, mind technikai ellátottságában, rendezettségében képes lesz megfelelő keretül szolgálni.

Szerep jutott azonban Budapestnek Andrássy tágabb balkáni politikájában is: annak a koncepciónak megfelelően, mely az összeomló török birodalom felszabaduló balkáni nemzeteit, kivonva az orosz befolyás alól, a Monarchia és ezen belül elsősorban Magyarország befolyása alá akarta helyezni. Vagyis Andrássy terve a városnak olyan reprezentatív nagyvárossá való kiépítését célozta, mely a fejlődő balkáni burzsoázia gazdasági és urbánus igényeit is kielégítette volna, és vonzerejével természetes központot alkothat számukra.

Az említett konferenciára a következő néhány hét alatt - Andrássy felhívására - a városok beterjesztették fejlesztési terveiket. Közülük elsőként a kisajátítási koncepció vált törvénnyé.

Andrássy Gyula gróf

Az 1868. évi LVI. tc. kimondta, hogy "Pest és Buda területén ingatlan kisajátítható, ha közegészségi, kereskedelmi, közlekedési vagy szépítési célokból új utcák vagy terek nyitása, a létezőknek szélesbítése vagy egyenes irányba vezetése szükségessé vagy hasznossá válik, továbbá, ha már meglévő kulturális vagy egészségügyi intézetek bővítésére, történeti emlékek felállítására, fenntartására és védelmére, állami épületek emelésére és nagyobbítására szolgál. Kisajátíthatók emellett a népesebb utcákban vagy köztéren, vagy azok közelében levő, egészségre ártalmas vagy kellemetlen, tűzveszélyes gyárak is. A kisajátítást igénylő vállalat szükséges vagy hasznos voltát mindig az országos érdekek vagy Pest és Buda városok közérdekei szempontjából kell megítélni" - hangsúlyozza a törvény.

Az ugyanakkor meghozott LVII. tc. pedig a Pest halasztást nem tűrő középítkezéseire felveendő 2-3 millió forintos, 33 éves törlesztésű kölcsön teljes bélyeg- és adómentességét mondja ki (három év múlva az 1871. évi XLI. tc. ugyanezt a kedvezményt adja meg a város újabb 5 millió forintos, hasonló célú kölcsönére).

Az ezt követő háromnegyed év alatt azonban világossá válhatott az is, hogy a városok által ellátandó központi állami és gazdasági funkciók műszaki-építési problémáit néhány millió forinttal és kedvezményekkel nem lehet kielégítően megoldani - kivált akkor nem, mikor az 1869. évi európai hitelválság következtében a tőkék visszavonultak, és magukról a városokról sem voltak pontosan kialakult, azonnal realizálható elképzelések.

Ilyen körülmények között Andrássy 1869. október 23-án minisztertanácsi előterjesztést nyújt be a testvérfővárosok szépítési és szabályozási ügye tárgyában és egyben javasolja, hogy a beérkezett javaslatokból kiválogatandó leglényegesebb teendőket pedig iktassák törvénybe (ilyenként sorolva fel a Duna szabályozását, rakpartok, közraktárak építését, központi pályaudvar és vasúti híd létesítését, főbb utcasorok szabályozását és boulevardok kialakítását).

Azt is megállapítja, hogy a feladatok realizálására egy közvetlenül a kormánynak alárendelt szervet kell létesíteni, melyben természetesen az érdekelt városok is megfelelő képviselethez jutnának. Javasolja végül a vonatkozó törvényjavaslat minél gyorsabb elkészítését, és még az országgyűlés folyó ülésszakán való megtárgyalását.

Az 1870 telén Reitter Ferenc által kidolgozott városfejlesztési koncepció a városok központi gazdasági funkciója ellátásának szempontjából kb. 46 millió forintot igényelt.

Kevés vagy sok pénz - a feladat mindenesetre ennek megszerzése volt. Andrássy tiszteletre méltó energiával sürgeti az ügy intézését, és mikor 1870 elején egy francia-osztrák pénzcsoport javaslatot tesz a magyar kormánynak külön fedezet lekötése nélkül 30 millió forint névértékű kölcsönkötvény 80%-os árfolyamon való átvételére, a tárgyalásokat maga Andrássy irányítja, sőt a szerződés megkötésére maga is Bécsbe utazik.

1870. március 12-én alá is írják a szerződést, egy hét múlva, március 21-én pedig már be is nyújtják a Csengery által elkészített törvényjavaslatot. Kétnapos vita után április 7-én a képviselőház a törvényjavaslatot hatalmas szótöbbséggel elfogadja. Jellemző a valóban országos igényre, hogy még a Tisza Kálmán vezette balközépi ellenzék is megszavazza a törvényjavaslatot, fenntartva azonban ellenzéki alapállását a kormánnyal szemben. 8-án a főrendiház is elfogadja a törvényt, amely 9-én a plenáris ülésen még egyszer felolvasva, másnap megkapja Ferenc József szentesítő aláírását is.

Az aránylag rövid, mindössze 28 §-ból álló törvény elrendeli a Lánchíd megváltását, egy vagy szükség esetén két új Duna-híd létesítését, a Duna pest-budai szakaszának szabályozását, és végül a testvérvárosokban közlekedési fővonalak nyitását. Az e célra felvehető 24 millió forintos sorsolási kölcsön fedezetére a hidak és a rakpartok jövedelmeit, az osztrák területen székelő, de Magyarországon is fiókkal vagy üzemekkel bíró vállalatok - ideértve a közlekedési vállalatokat is - községi adópótlékát s a szabályozás során nyert telkek eladásából befolyó jövedelmeket jelöli meg. A törvény egyúttal úgynevezett fővárosi pénzalapot is alkot az így létesített vállalatok fenntartására - és részben további beruházásokra is -, a kölcsönből végrehajtott kisajátítások és szabályozások által nyert telkek eladási árából.

A törvény ezután a városrendezés és a közlekedési fővonalak nyitása kapcsán megfogalmazott teendők ellátására, illetve a törvény alapján létrejött vállalatok kezelésére elrendelte a Fővárosi Közmunkák Tanácsának felállítását, s a Tanácsot bízta meg a fővárosi pénzalap kezelésével is.

A törvényt mint 1870. évi X. tc., 1870 májusában hirdették ki, s ezzel a város központi gazdasági funkcióinak megfelelő műszaki-városépítési feladatok szempontjából a városok egyesítése gyakorlatilag máris megtörtént. A városegyesítés felé vezető út első szakasza ezzel lezárult.

Annak számára azonban, aki ezekben az években idegenként érkezik Európa valamely évszázadokon át a hagyományos igényekre és funkciókra válaszolva kialakult és működő nagyvárosából a Duna-parti testvérvárosokba, mintha valami hiányérzet támadna. Olyan hiányérzet ez, amely bár elsősorban a városképben s építészeti megjelenésében válik észlelhetővé, csakhamar kibővül és átterjed a város egész látványára. Hogy azután lassan kibontakozzék a magyarázat is: az hiányzik, ami a korszak nagyvárosait valóban nemcsak célszerű, hanem elegánsan modern nagyvárossá is képes tenni. Persze mindez nem vonatkozik a városfejlődés teljességére, annak minden területére, de bizonyos vonatkozásokban a hiányérzet mégis megfogalmazódik, különböző formákat véve fel.

Alaposabban áttekintve és összehasonlítva a kornak az európai 1870-es éveket a kortársaknak bemutató útikönyveit, köztük sajátlag a pirosfedelű baedekereket és az első magyarországi útikönyveket, mindenhol megjelennek - jellegzetes utcaképek vagy terek formájában - a városnak olyan hangsúlyos pontjai, melyeken mintegy sűrítve észlehetővé válik a város sajátos profilja; ezek azután a város egészének is mintegy szimbólumaivá válnak. Köztük olyan objektumokkal, mint Párizsban a Champs Elysées, Berlinben az Unter den Linden, Bécsben a Ring, Szentpétervárott a Nyevszkij proszpekt: megannyi belterületi útvonal, melyek mind alkalmasak (vagy már alkalmassá váltak) arra, vagy legalábbis részben éppen azért épültek meg, hogy az államigazgatás, a kultúra, a tudomány, az egyház, a sajtó igényeinek megfelelő sajátos funkcióikkal az életmód és életvitel kiszolgálása mellett a városfejlődés fő vonásaira hívják fel a figyelmet.

Ezek az utak nem a rajtuk átmenő belső szállító forgalom szempontjából jelentősek, sőt, ez inkább terhet jelent: tervezőik is a gazdasági jellegű forgalom lehető távoltartásával számolnak, és az útvonalaknak szánt szerepet megfelelő építészeti stílusok és hangsúlyok által igyekeznek kifejezni, sőt értelmezni. De hangsúlyozni kell, hogy itt már valóban utakról is szó van: egész városrészeket átvágó, egyszersmind összekötő hosszú, egyenes, tág horizontú útvonalakról, díszút jellegüknek megfelelően - ellentéteként a belváros még középkorból örökölt szűk, bár nem kevésbé elegáns vagy drága üzletekkel tele utcáinak.

Andrássy, aki emigránsként hosszú éveket töltött Nyugat-Európának éppen ezekben az években gyorsan modernizálódó nagyvárosaiban, valóban indokoltnak érezhette a magyar főváros ilyen jellegű átalakítását.

Az 1849 utáni emigrációjában Nyugat-Európát alaposan és nyitott szemmel bejáró gróf világosan látta: ahogyan a hazai gazdaságnak nagy szüksége van egy sokirányú, erős piaci központra és az azt fenntartó, üzemeltető gazdasági és politikai-adminisztratív intézményekre, ugyanúgy szükséges az is, hogy ez a piac ne csak a szűkebben vett üzleti-gazdasági életben rendelkezzék megfelelő súllyal, hanem az ennek megfelelő magatartások, gondolkodásmódok és életminőség kialakításában is.

Olyan intézményegyüttest kívánt tehát teremteni, mely alkalmas arra, hogy a kelet-európai országok számára az urbanizáció modelljeként szolgáljon. Az így kialakuló urbanizációnak az említett dísz-utak mindenhol igen jelentős elemei, már csak azért is, mert egyszersmind igen alkalmasnak látszanak a város jómódú polgárságának - esetleg arisztokráciájának - napi találkozóira, a társasági pletykák vagy politikai értesülések megbeszélésére vagy kiértékelésére; hiszen Proust leírásában vagy a ferencjózsefi korra emlékező memoárokban is a város egy-egy jelentős utcaképe és hangulata tér vissza különös hangsúllyal.

1870 december elején nyújtja be a kormány a „Pestváros északkeleti részében nyitandó főközlekedési sugárút munkálatai költségének fedezéséről” szóló törvényjavaslatot. A javaslat a 24 millió forintból az e területen előzetesen végzendő munkákra (útépítés, közművesítés, fásítás), valamint az útvonal területéhez szükséges kisajátításokra 3 millió 336 ezer, az építkezésekhez szükséges további területek kisajátítására pedig 4 millió 863 ezer forint kölcsönt engedélyez a Közmunkatanácsnak.

A városépítés-városrendezés összes részletei közül ennek a tételnek parlamenti elfogadása folyt a legnagyobb viharok között - felkavarva mindazokat a szenvedélyeket, melyek a várossal és a polgárosodásnak a város által megtestesített típusával szemben a falusi-kisvárosi társadalomban lappangtak. Ez volt az oka annak, hogy a törvény aránylag kicsiny, mindössze 30 főnyi többséget kapott: 60-an szavaztak ellene, 139-en távol voltak. A parlamenti vita gazdag anyagát olvasva sokoldalú kép bontakozik ki a véleménykülönbségekből a magyar társadalom differenciálódottságáról.

„A Sugárút - írja a kortárs városrendező - mint a város északkeleti részében hiányzó nagy kivezető, és a Terézvárosnak légjárást adni hivatott nagy útvonal” végül sok tárgyalás után nagyjából a Váci körút és az Oktogon között a Könyök, majd a Kőműves utca vonalában indult és vezetett - átvágva a közbeeső és így jórészt kisajátított telkeket - 2313 méter hosszúságban egészen a Városligetig.

Az előírás szerint a három szakaszra tagolt útvonal (mely végül is 219 ingatlan kisajátítását igényelte mintegy 7 millió forintért) Oktogonig terjedő szakasza 3-4 emeletes házakkal volt szegélyezendő; ezt lazította fel a második, 2-3 emeletes épületekből álló, a Köröndnél végződő szakasz, a főút mellett kétoldalt kialakított lovagló utakkal.

A Köröndtől a Városligetig az utat már a villanegyedekre jellemző, 1-2 emeletes házakból álló beépítéssel kellett kialakítani: e városnegyed nagyjából máig az ennek az elképzelésnek megfelelően telepített épületek sorából áll. Az úttest, a járdák, a lovaglóutak burkolásának kiépítése önmagában 1 millió 38 ezer forintot igényelt, a telkek értéke 7 millió forint volt.

AJÁNLÓ

Sugár úti villák 1880 körül
(Képek: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)

A sugárúti vállalkozás magvát magának az útnak a megépítése jelentette. Ezt a Közmunkatanács vállalkozókkal kívánta elvégeztetni. Vállalkozót azonban nem volt könnyű találni: a Rotschild érdekeltségű német Erlanger bankháznak a Franco-Magyar Bankkal közösen tett ajánlata nem mutatkozott megfelelőnek. 1872 januárjában azonban ismét ajánlatot tesz a két említett bankház, szövetségben az általuk megalapítandó Általános Magyar Municipális Hitelintézettel.

Az ajánlat szerint Erlangerék megveszik a Sugárút valamennyi kisajátított és kisajátítandó telkét (melyek a jövőben is háztelkekként szerepelnek), azon az áron, amelyen azokat a Közmunkatanács kisajátította. Ezenkívül kötelezik magukat, hogy a Sugárutat öt év alatt, a környező mellékutcákat tíz év alatt kiépítik. Azon telkek és házak kisajátítási költségei, melyek helyén a jövőben út, tér vagy utca lesz, felerészben a fővárosi Pénzalap által viselendők.

A Közmunkatanács 1 millió 38 ezer forintot fizet a vállalkozóknak a Sugárút - mint útvonal - kiépítéséért; a vállalkozók 1 millió forintot fizetnek a Közmunkatanácsnak a megegyezés megkötésekor, 1 milliót az első év végén; a telekár további részét az építés tartama alatt részletekben fizetik. A vállalkozók rendkívüli pénzügyi válság vagy az építőanyag árának rendkívüli emelkedése esetén jogot nyernek a határidők meghosszabbítására.

A munka csakhamar meg is indult. Az útvonalat felmérték, régi pincéket, kutakat, vezetékeket betömtek, és kezdetnek lebontottak 34, többnyire földszintes házat, az elsőt 1872 augusztus 1-én. 1873 nyaráig a vállalkozók már 6 millió forintot fordítottak a vállalkozásra. Ekkor azonban a Bécsből kiinduló és egész Európát gazdaságilag több évre visszavető válság hatására a vállalkozók a kivitelezési határidő két évvel való meghosszabbítását kérték - amit meg is kaptak.

A munkálatok tovább folynak, de az eladott épületek száma évről évre csökken: 1873-ban 36 házat értékesítenek (illetve rombolják le a telkeken álló régi épületeket) 1875-ben már csak 28-at: megnyitják viszont az utat a gyalogosforgalom számára.

1876-ban az Erlanger cég kilép a szerződésből, s valamennyi telek tulajdonjoga ismét a Közmunkatanácshoz kerül. Az építés lendülete akadozik: amikor 1876-ban Szent István napján a Közmunkatanács a kész útvonalat átadja a Fővárosnak, az utat még csak 40 épület szegélyezi.

A Közmunkatanács, érthető módon, arra törekszik, hogy az ingatlanvételre fordított összeg minél előbb megtérüljön. Ennek jegyében 1876-ban engedélyezi, hogy egy vállalkozó a Sugárúton ideiglenesen bazársort létesítsen. Bár a Főváros ezeket a 2-4 heti felmondás mellett bérbe adott bódékat nem találta elég díszesnek, a Közmunkatanács mind a városkép, mind a forgalom szempontjából fenntartandónak ítélte ezeket.

A gazdasági viszonyok 80-as években meginduló javulása ismét fellendíti az építkezési kedvet. A Közmunkatanács lassanként valamennyi sugárúti ingatlanát eladja, s 1884-ben az útvonalon megnyílik az Opera.

Ám az útvonal felavatásának megvoltak a maga politikai kísérőjelenségei is. A Sugárút összes telkei még el sem keltek, amikor 1879. július 11-én Asbóth János képviselő támadó cikket jelentetett meg a Magyarország című lapban gróf Zichy-Ferraris Viktor belügyi államtitkár ellen.

Nemcsak azzal vádolta Zichyt, hogy pénzért szerzett kitüntetéseket erre vágyó személyeknek, hanem azzal is, hogy jellemtelen ember, aki mint a bank ügynöke tevékenységével jelentősen hozzájárult az Erlanger bankház magyarországi behatolásához.

1875-ben - írja Asbóth - az igazgatóságban nyíltan felvetődött a bank főrészvényesei, Erlangerék ellen az a vád, hogy megkárosítják a társaságot. A Municipálbank elnökségéből akkor többen le is mondtak, és Zichy lett az elnök, aki a Földhitelintézetnél betöltött állását a fiatal Erlanger Viktornak játszotta át.

A legsúlyosabb vád az volt, hogy Zichy vállalkozott arra: kieszközli a Municipálbank felmentését a Sugárút teljes kiépítésének alig néhány éve vállalt kötelezettsége alól, és ezért 100.000 forint províziót kötött ki. Sőt Erlangeréktől olyan pénzeket is mintegy kizsarolt, amellyel azok nem is tartoztak. Asbóth továbbá azt is elmondja, hogy Zichy gróf Keglevich Béla egy értéktelen birtokára 50.000 forint kölcsönt szerzett, majd csődbe vitte az uradalmat, magát neveztetve ki csődtömeggondnoknak; az árverést azonban már minden erejével meggátolta, és ezért újabb 20.000 forintot vágott zsebre.

Az ügy, amely a magyar politikai elitet néhány hónapra teljesen megosztotta, végül is egy párbajban ért véget: a pesti társaság népszerű Károlyi Pista grófja provokálta Zichyt, aki először nem állt ki, viszont Károlyit gyáva fráternek nevezte.

Az óriási botrányból az egyetlen kiút valóban a párbaj maradt. A felek tíz lépésről lőttek egymásra vonatlan pisztolyokkal. Mindketten egyszerre lőttek; Zichy esett össze, a golyó jobb oldalán érte és a bal hónalján jött ki. Temetésén jellemző módon a magyar politikai elit számos tagja képviseltette magát, köztük Tisza Kálmán, Jókai, Trefort, de megjelent Lobkovitz herceg hadtestparancsnok is. Mindez elég, hogy felkeltse gyanúnkat: talán többről és másról volt itt szó, mint egy magasrangú állami tisztviselő korrupciójáról.

De hogy miről - ez már egy másik történet egy fejezete kell hogy legyen.

AJÁNLÓ