Városrendezés, városvezetés

Ahhoz, hogy a főváros egészére kiterjedő rendezési szemlélet kerüljön előtérbe, a mindhárom város vezetésében érvényre jutó autonómiagondolatnak kiegyensúlyozott, mértéktartó módon kellett volna érvényesülnie, és a feladatok elvégzéséhez szükséges pénzügyi alapnak is rendelkezésre kellett volna állnia.

Az 1867-es kiegyezéssel bekövetkezett városi alkotmányos átalakulás automatikusan nem hozta magával a globális városrendezés feltételeinek megteremtését, de olyan átmeneti időszak következett, amelyben a központi kormányzat szerencsésebb elképzelései - ha nem is viták és küzdelmek nélkül -, de előbb-utóbb mégis érvényre jutottak. Ebben a sok tekintetben kialakulatlan állapotban Pest városa a lehetőségekhez, a körülményekhez képest igyekezett leküzdeni a városfejlődés előtt felmerülő akadályokat - természetesen szigorúan a maga partikuláris keretei között -, s hasonló módon jártak el még szerényebben Budán.

A rendkívüli városrendezési feladatok ellátása érdekében Pest város közgyűlése 1867 augusztusában külön építési alapot hozott létre. Elhatározták, hogy a városi ingatlanok eladási árából befolyt összegeket és a hasonló forrásból a jövőben beérkező pénzeket, egyéb kölcsönöket a szükséghez mérten az építési alaphoz csatolják és "hogy ezen pénzek semmi másra, mint városi középületek építésére fordíttassanak". 356ezer forint értékű - a város birtokában lévő - értékpapír került továbbá eladásra és az építési alaphoz csatoltatásra. 1869-ben az építési alap évi forgalma már meghaladta az 1 millió forintot, 1870-ben pedig megközelítette az 1,8 milliót.

Ugyanezen évben Pest városa - a különféle alapok és kölcsönök igénybevételével - kereken 3 millió 672ezer forintot fordított építkezési, városrendezési, szépítési kiadásokra. Ennek az összegnek kereken 60%-át (2.189.436 forint) vízvezeték építésére és karbantartására, artézi kút fúrására, a csatornahálózat bővítésére fordították. Egyéb építkezések (Közvágóhíd, lépcsőzetes rakpart, Lipót utcai új városháza, iskolák és templomok építése), a városi épületek fenntartása és javítása a további 21%-ot tette ki (847.346 forint). Házak vásárlására, kisajátításra 522 ezer forintot fordítottak (14%). A kiadások maradék 5%-ából a közvilágítási, a lejtmérési és háromszögelési kiadásokat fedezték.

A Duna és jobb partja Budán, a Lánchíd felett 1874 körül

Mindebből jogosan lehet következtetni arra, hogy Pest városa - a maga szerényebb pénzügyi lehetőségei között - mindent igyekezett elkövetni annak érdekében, hogy a városrendezés gondjain, bajain segítsen. Komoly erőfeszítésekről volt szó, azonban anélkül, hogy ebbe a keretbe belefért volna egy nagyobb szabású, távolba tekintő városrendezés elindítása. Az utóbbira az állam jelentős támogatása, törvényhozási tevékenysége, a szükséges szervezeti keretek megteremtése után kerülhetett csak sor. Addig is, amíg ennek feltételei kialakultak, Pest városa a maga autonómiájának keretei között és az előző korszakból örökölt hivatali szervezetének némi megújításával igyekezett eleget tenni a felmerülő szerényebb igényű követelményeknek.

Földek, mérnökök, szabályok

A városi vezetés középítkezéseihez szükséges szakmai, irányító, ellenőrző gárda a Pest városi mérnöki hivatalban tömörült - viszonylag alacsony létszámban. Szumrák Pál főmérnök mellett két almérnök, négy segédmérnök működött. A felgyülemlett feladatok elvégzéséhez ez kevésnek bizonyult, de a mérnökök számának növelését sürgető kérelmekhez a tanács nem járult hozzá, mindössze annyit engedélyeztek 1868-ban, hogy több műszaki díjnokot foglalkoztassanak.

A mérnöki hivatalt számos sokirányú feladat terhelte, melyeknek maradéktalanul eleget kellett tenni. Feladatkörébe tartoztak a telekfelmérések, nemcsak a városi haszonbéres földek felmérése és osztása, határviszályok ügyei, de a kiegyezést követő időkben gomba módra alakuló kisebb-nagyobb üzemek, gyárak telephelyeinek kijelölése, felmérése is. De felelősséggel tartoztak a meginduló, nagyszabású városi háromszögelési, felmérési munkálatok szakszerű, pontos lebonyolításának ellenőrzéséért is. Mindezen sokrétű munkálatok zömét Incze György elsőrendű almérnök végezte, egy műszaki díjnok segítségével. 1867-ben 277 telekosztási, felmérési ügyben intézkedtek, melyhez 102 tervet készítettek. Pontosabban 726 hold területet mértek fel, melynek során 98 telek felosztását, 75 magántelek határának kitűzését végezték el. Továbbá 203 hold városi haszonbéres telek beosztását és árvereztetését készítették el. 1868-ban minden vonatkozásban kiterjedtebbé váltak feladataik - amire utal a 200 újabb telekrendezési terv elkészítése és 1198 hold haszonbéres városi telek felmérése is.

A mérnöki hivatal ügyköréhez tartozott valamennyi városi hely- és kültelki út feletti felügyelet, jó karban tartásuk, utcák, terek szabályozása, a kövezések lebonyolítása. E feladatok műszaki irányítását Mitterdorfer Ferenc másodrendű almérnök látta el - sokak megelégedésére. Az iránta megnyilvánuló bizalmat jelezte, hogy 1867-ben Pest városa őt küldte ki a párizsi világkiállításra és több nyugati nagyváros közműveinek tanulmányozására. A vízépítészeti, csatornázási feladatok ellátása, illetve ellenőrzése Vogler József segédmérnökhöz tartozott. A mérnöki hivatal feladatkörébe vágott továbbá új városi középületek terveinek, költségvetéseinek kidolgozása, a meglévő városi épületek műszaki karbantartása, javítása. De foglalkoztak a városi közvilágítás kérdéseivel éppen annyira, mint a rendkívüli építészeti, városrendezés körébe vágó egyéb ügyekkel is. A városvezetés, a közgyűlés számos esetben vette igénybe a mérnöki hivatal szakmai tanácsait, így belefolytak a döntéshozatal mechanizmusába.

A kellő szakmai ismeretekben és műszaki tapasztalatokban tehát nem volt hiány - annál kevésbé lehetett szó arról, hogy a napi gondok, feladatok ellátása mellett koncepciózus, távlati városrendezési kérdésekkel foglalkozzanak, ilyen irányban kezdeményező szerepet játsszanak. Műszaki városi hivatalról volt szó, mely feladatát szakszerűen és korrektül igyekezett ellátni - a város hasznára, javára. Ugyanez mondható el Pest városa építészeti bizottmányáról is, amely 1861. évi megszervezése óta funkciójában alig változott. Feladata volt a magánosok építkezési kérelmeinek elbírálása, az építési tervek felülvizsgálata, az építési rendszabályok alkalmazásának ellenőrzése. De hatáskörükbe tartozott a rejtett és titkolt építkezések felderítése, az engedélyezett, de az előírásoktól eltérő munkálatok felülvizsgálata, bírságok kirovása és behajtása is.

Fokozottan ügyelniük kellett arra, hogy a magánosok építkezései ne sértsék a város érdekeit. Ne foglaljanak el jogosulatlanul városi területet, telket, járdát, ha pedig megtették, akkor kártalanítsák a várost. Ez utóbbiak vonatkozásában a legapróbb kérdést is figyelemmel kísérték: a betemetetlen szemétgödröktől az egészségre ártalmas árnyékszékekig, a tűzveszélyes tetőzetek felülvizsgálatától a városképet rontó és ugyancsak tűzveszélyes fabódék eltávolításáig. De gondjuk volt arra is, hogy egy-egy felépülő ipari üzem, műhely, gőzgép, mészárszék, avagy rongygyűjtő telep mennyiben sérti a szomszédok érdekeit, vajon károsítja-e a környezet lakosságának egészségét. Vagyis nemritkán bonyolult perpatvarokban is dönteniük kellett - amikor is sok minden az érintett felek jó kapcsolatain, kijáró embereinek ügyességén, leleményességén múlott, hogy a szükséges építkezési engedély végül is megszülessen.

Az építési hatóságokat kötötték ugyan előírások, rendszabályok, de egyrészt azok már sok tekintetben elavultak, másrészről értelmezésük sem volt egyértelmű. Hiányoztak modernebb építési előírások - ugyanis nem állt más a rendelkezésre, mint az 1838-as árvíz után kidolgozott építési szabályok. Erre hivatkozva például még 1867-ben is tiltották a három emeletnél magasabb ház építését. Megkövetelték a felső emeleten a minimális két láb (62cm) falvastagságot, amely lefelé, minden lakássorban 6 hüvelykkel (15,6cm) növekedett.

Az építési eljárások modernizálása érdekében történtek bizonyos lépések, miután 1867. március 21-én - Gorove István földművelés-, ipar- és kereskedelmi miniszter rendeletére - egy vegyes bizottságot küldtek ki az építési szabályok felülvizsgálatára. Számos életrevaló kezdeményezés ellenére a döntés 1870-ig elhúzódott, amikor is az alakuló Közmunkatanács közreműködésével egy ideiglenes építésre rendszabály született. A maximális emeletmagasságot 4-ben határozták meg, azaz 23 méternél magasabb épület emelését megtiltották. A belső helyiségek magasságát 3,88-4,77 méter között állapították meg. Az utcák szélességét 11-22 méter közötti távolságban jelölték, 500 ölenként (945 méter) egy tér alkalmazásával. Indulásnak az új rendelkezések megfeleltek - ámbár állandó módosításra szorultak.

Az építési szabályok betartása hivatott városi műszaki hivatalok hatásköre a globális városrendezési, esztétikai problémákra ugyan nem terjedt ki - erre költségvetési fedezet sem állt rendelkezésükre de e tárgykörben szakmai véleményezési jogukat adott esetben érvényesíthették. Ha az adott hivatali szervezet és egyéb körülmények nem is kedveztek a távlati városrendezés feladatainak, mégis Pest városa és építészeti hatóságai bizonyítékát adták annak, hogy ha kell, átfogóbb feladat megoldására is képesek és a szükséghez képest együttműködésre is a központi kormányzattal.

Mindennek ékes bizonyítékát szolgáltatta az 1867. június 8-i koronázás körüli városszépítési feladatok eredményes lebonyolítása. Még a városi közgyűlés alkotmányos újjáalakulását megelőzően az 1867. április 11-i közgyűlés rendkívüli polgári bizottmányt küldött ki Vécsey Sándor elnöklete és Sztupa György vezetése alatt, hogy a koronázással kapcsolatos pesti ünnepségeket előkészítse. A kormány a maga részéről a koronázással kapcsolatos feladatok irányításával gróf Batthyány Imre főlovászmestert bízta meg, de utóbb gyengélkedése miatt tisztét gróf Szapáry Antal vette át. A gyakorlati szervező- és irányítómunka Vécsey kezében futott össze, aki kellő bizonyítékait szolgáltatta annak, hogy átérzi feladata kiemelkedő fontosságát, és van érzéke is a színpompás, grandiózus hatású dekorativitáshoz.

Változások

Elsősorban azoknak az utcáknak tisztítására, javítására, kikövezésére került sor, ahol előreláthatólag a császári pár elvonul. Az előzetes terv szerint a Pestre érkezés napján a vasúti pályaudvartól a Váci úton át vezet a menet és a Deák Ferenc téren és utcán folytatódik. Utóbb azonban a Fürdő utca mellett döntöttek - ami némi költségmegtakarítással is járt. A szépítési, javítási, kövezési munkálatok az eredeti terv szerint történtek, kiterjedve a Belvárosi templom környékére (ajánljuk: Március 15. tér), a régi Városház térre, a Színház térre, az Alsó Duna-sornak a Templom tértől a Kishíd utcáig terjedő szakaszára. Továbbá történtek javítási munkálatok a Terézvárosban, a Városligetbe vezető utcákban, ahol várhatóan az uralkodó pár elhaladhat. Ily módon sor került a Három dob utca, az Aréna, János és Szög utca (utóbb Eötvös utca) javítására, pocsolyák feltöltésére. 28 új lámpát állítottak fel a külső Három dob utca egy részében és a Hermina-kápolnához vezető úton. Számos utcában új névtáblákat is elhelyeztek.

A koronázási domb 1869-ben az Akadémia előtt

A Ferenc József tér (lásd: Széchenyi István tér) kövezése és rendezése során több fát is kivágtak az Akadémia előtt. Sor került a koronázási halom feltöltésére, ahol Ferenc József kardjával a négy égtáj felé vágott. A díszes kőkorláttal övezett koronázási domb kerek egy évtizedig emlékeztetett még a nevezetes ünnepségre. Pest városa sokirányú intézkedései (tisztítás, locsolás, fokozott rendőri készültség stb.) rendkívüli kiadásokkal jártak, és végül is a koronázással összefüggő költségek meghaladták a 118ezer forintot. Az 1867. június 8-tól 12-ig -az uralkodó pár elutazásáig - terjedő ünnepélyes, de feszült időszakban Pest vezetősége és építészeti hatóságai mindent megtettek a gördülékeny és biztonságos lebonyolítás érdekében, és joggal kiérdemelték a magyar kormányzat és az udvar közös dicséretét.

Az országos jelentőségű események bármennyire is előtérbe állították a városrendezés körüli, megoldásra váró problémákat, a nagyobb távlatú feladatoknak még a felmérésére sem kerülhetett sor a pillanatnyi, átmeneti megoldások mellett. A koronázást követő időkben került csak sor Pest városa szépítési bizottságának életre hívására, melynek hatáskörébe állították a jövőbe mutató tervek kidolgozását. Ennek a bizottságnak azonban csak a neve emlékeztetett a reformkori Szépítő Bizottmányra, mely 1856. november 19-ig formálisan is fennállt. A helyébe szervezett Verschönerangs Bau Amt (Szépítési Építő Hivatal) azonban semmiféle olyan önálló rendelkezési hatáskörrel nem rendelkezett, mint elődje, és nemcsak a szükséges mozgékonysága, távlatai hiányoztak, de az anyagi háttere is erőteljesen korlátozott volt.

Az 1867. június 26-án életre hívott szépítési bizottmány felemássága pedig abban jelentkezett, hogy sem egy önállóan intézkedő hivatal jogaival nem rendelkezett, sem pénzügyi háttérrel, sem az egész fővárosra érvényes hatáskörrel. Továbbá nehezítette hatékony működését, hogy vele párhuzamosan még 16 olyan városi bizottság is létezett, amely többé-kevésbé építési problémákkal foglalkozott - így elsikkadtak azok a lényeges kérdések, melyek az egész főváros jövő fejlődésének irányát meghatározhatták.

Nem a szépítési bizottmány tagságában volt a hiba. Az a 20 személy, akiket a közgyűlés a városi tanács által javasolt 50 városi képviselőből választott, sok mindenre garanciát nyújtott. Szakavatottság, ügybuzgalom, városszeretet egyaránt biztosítva volt a bizottság tagjainak együttesében. Olyan nevek fémjelezték többek között a bizottságot, mint Ybl Miklós, Henszlmann Imre, Gottgeb Antal, Kauser István, Barabás Miklós, Wágner János, Zsigmondy Antal a neves építészek, mérnökök, műértők köréből - kiegészülve a társadalmi és politikai, tudományos élet olyan személyiségeivel, mint Xantus János, Pulszky Ferenc, Hollán Ernő, Ráth Károly és mások. Az elnöki tisztséget Pest főpolgármestere töltötte be.

1869-ben a különböző városi bizottságokhoz utalt 7500 ügy közül mindössze csak 10 ügy került a szépítő bizottmány elé. De ezek között is zömmel részletkérdések: mint utcanyitás a Terézvárosban az Erdősortól az Aréna utcáig avagy egyszerű telekszabályozási kérdés. A súlyosabb léptékű városrendezési ügyek közül megtárgyalták az 1860-as évek hagyatékaként még mindig felszínen tartott Reitter-féle Duna-csatorna tervet (lásd: Reitter Ferenc-csatorna).

A Reitter-csatorna látványterve

Mind Pest város szépítési bizottsága, mind közgyűlése elvi hozzájárulásával támogatta Reitter Ferenc grandiózusnak ígérkező tervét, hogy a szabályozásra szoruló soroksári dunaágból csatornát vezessenek végig - nagyjából a későbbi körút vonalán - az utóbb felépült Margit hídig. Olyan jelentős víziutat vázolt fel a tervezet, amely lehetővé tenné a kereskedelmi hajók forgalmát is. Partjain világvárosi boulevard húzódna, a csatornát számos híd keresztezné. A velencei lagúnákra emlékeztető elképzelések habár nem egyértelmű fogadtatásra találtak a társadalom körében, mégis évekig Pest város fejlesztésének nem akadt érdemlegesebb ellenterve.

Tervezője, ajánlója, fő szorgalmazója, Reitter Ferenc kiváló és elismert szakmai múltjával önmagában is garanciát nyújtott a terv helyességéről és megvalósíthatóságáról. A Helytartótanács - melynek főmérnöke volt Reitter - már 1862 nyarán felszólította Pest városát, hogy érdemben foglalkozzon a gondolattal, dolgozza ki annak terveit. A tapasztalható vontatottság, nehézkesség - melynek reális alapjai is voltak a műszaki és pénzügyi gondok miatt - arra késztették Reittert, hogy maga lásson hozzá a Duna-csatorna terveinek részletes kidolgozásához. Az elkészült munkálat anyagát 1865 augusztusában az újonnan felépült Redout, azaz Pesti Vigadó termeiben közszemlére is bocsátották. Ezzel párhuzamosan nyomtatásban is megjelent a terv, melyet számos helyeslő és ellenző vitairat követett.

Pest város közgyűlésének 1867. október 9-i állásfoglalása és a közlekedési miniszterhez intézett felterjesztése szerint a Reitter-féle csatornát "Pestnek kereskedelmi jövőjére nézve hasznosnak és czélszerűnek ismerjük el, hogy létesítését erőnkhöz képest előmozdítani készek vagyunk".

1868 nyarán Pest városának két albizottsága tovább foglalkozott a tervvel. Az egyik a technikai vonatkozásokat, a másik a pénzügyi kihatásokat vizsgálta. Késő ősszel már arra a következtetésre jutottak, hogy a csatorna építési költsége 9 millió forintba kerülne, a kisajátítási költségekkel együtt 17 és fél millió forintba. Ezek után 1868. november 9-én Pest város közgyűlése ismételten a közlekedési minisztériumhoz fordult, melyben a szükséges állami támogatás igénylése mellett a maga részéről évi 100 ezer forintot ajánlott fel a munkálatokhoz.

Bármennyire is szorgalmazta Pest városa a Duna-csatorna tervét, a Kormány és az Országgyűlés annak konkretizálása elől kitért. Az a tény, hogy Reitter Ferenc 1867-ben a megalakuló Közmunka- és Közlekedési Minisztérium osztálytanácsosa lett, önmagában nem vonta maga után az állami helyeslést és támogatást. Az Andrássy Gyula gróf vezetése alatt álló kormány célja Magyarország méltó, egyesített fővárosának megvalósítása volt, melynek a kicsinyes, partikuláris részérdekeket védelmező, a városi autonómia túlzásait támogató városi vezetés ellentmondott. Az innen érkező előterjesztések, feliratok eleve kétkedést, kritikát váltottak ki, a legjobb esetben hallgatást.

A kormány teljes mértékben tudatában volt annak, hogy egy sokoldalú, megalapozott kisajátítási törvény, az egész fővárosra kiterjedő, az állami érdekeket messzemenően szem előtt tartó városrendezési szervezet, állami pénzügyi támogatás nélkül sem a Reitter-féle terv, sem más elgondolás nem válhat valóra. Mindebből fakadt a tapasztalható huzavona, késlekedés és a viták sora az állam és a város között. Végül is a kormány határozott lépésre szánta el magát, és Pest városa zsörtölődései, kifogásai ellenére tető alá hozta a kisajátítási törvényt.

A Reitter-féle terv fokozatosan háttérbe szorult, és ha Pest városa időnként még szóba hozta is, gyakorlati kivitelezése végleg lekerült a napirendről. Mint a jövő városfejlődése megmutatta, a tervnek lényeges hibái is voltak. Leszűkítette volna a belterület határát, gátat emelt volna a külterületek felé irányuló gyorsabb fejlődésnek. A vasútvonal terve a Dél-keleti vaspályaudvartól a majdani Margit híd irányába pedig a Lipótváros fejlődésének emelt volna gátat. A terv kidolgozóját - a megvalósíthatatlanság keserű ódiumáért - némileg mégis kárpótolta, hogy 1866-ban az Akadémia tagjai sorába választotta (székfoglalója a Duna-csatorna terve volt). 1867-ben pedig érdemei jutalmául Ferenc József-renddel tüntették ki, ami nemességgel és nemesi előnévvel járt együtt. A mindig fegyelmezett, kötelességtudattal rendelkező Reitter tudomásul vette a kialakult új helyzetet, és szakmai tudásával a kormány elképzeléseinek szolgálatába állt.

Az 1868. évi LV. törvénycikk a kisajátításról országos vonatkozásban intézkedett, a nem sokkal később megalkotott, ugyanezen évi LVI. tc. pedig a kisajátítás szabályait foglalta össze Pest és Buda városok területére nézve. A törvény lehetővé teszi e városok területén az ingatlanvagyon kisajátítását, ha közegészségi, kereskedelmi, közlekedési vagy szépítési célokból új utcák vagy terek nyitása, vagy meglévők átépítése, szélesítése, egyenes irányban való vezetése ezt szükségessé teszi. Kisajátítási kérdésekben a legfőbb döntés joga a közlekedési minisztériumra ruháztatott. A törvény kimondta, hogy abban az esetben, ha a közlekedési minisztérium a főváros területén kisajátítással egybekötött munkálatokat kíván végrehajtani, a terveket ugyan bemutatja Pest és Buda városi hatóságainak, az ellen a városok fel is szólalhatnak, a közgyűlés észrevételeket tehet az állami tervek felett, "közreműködését azonban ezen észrevételek elintézésétől függővé nem teheti".

Vitás esetben a város és az állam vegyes bizottságot küld ki, de tanácskozásainak eredménye felett a közlekedési miniszter határoz. Ha ez ellen a város 15 napon belül tiltakozna, akkor a törvényhozás dönt. Ha a főváros indítana meg olyan közmunkát, amely kisajátítással kapcsolatos, akkor a terveket a költségvetésekkel együtt köteles a közlekedési miniszternek jóváhagyás végett felterjeszteni. A 84. § kimondja, hogy "A közlekedési miniszter jogában áll a tervekre, költségekre, valamint a fedezeti alapra nézve észrevételeket tenni: ennek következtében a terv megváltoztatását, módosítását kívánni; sőt fontos okokból az egész munkálat félretételét is elrendelheti".

A 85. § határozottan kimondja, hogy Pest és Buda területén a közlekedési miniszter engedélye nélkül "kisajátítást foganatosítani nem szabad". Sőt a törvény a városoktól azt is megkívánja, hogy a kisajátítással egybekapcsolódó közmunkákra vonatkozó, vállalkozókkal kötött szerződéseket megerősítés végett kötelesek a közlekedési minisztériumhoz felterjeszteni. Ami a kártalanítási összegeket illeti, azt a kisajátítandó ingatlan valóságos értéke - és nem a remélt értéknagyobbodás figyelembevételével - kell meghatározni.

Tekintettel arra, hogy komolyabb városrendezés elképzelhetetlen kisajátítás nélkül, így az 1868. évi LVI. tc. városrendezési, város-szépítési kérdésekben a közvetlen felügyeleti és ellenőrzési jogot a Közlekedési Minisztériumra ruházta. Az állam ellenőrzési joga tehát már törvényesen is biztosítva volt, de egyelőre anélkül, hogy a városrendezéshez szükséges öntevékeny szervezetet és a működéséhez szükséges pénzalapot biztosították volna.

A kisajátítási törvénnyel egyidejűleg elfogadott LVII. tc. csak annyiban érinti a pénzügyi fedezet kérdését, hogy adómentességet biztosít azon kölcsönökre, melyeket Pest városa halasztást nem szenvedő középítkezésekre két milliótól három millió forintig terjedő összegben 33 évi törlesztés mellett vesz fel.

A kisajátítási törvény határozottan annak bizonyítékait szolgáltatta, hogy az állam irányítása, ellenőrzése, támogatása nélkül a főváros komolyabb városrendezéséről szó sem lehet. A törvény, ha nem is törte meg a különálló városok autonóm törekvéseinek túlzásait, de annak mégis gátat igyekezett szabni, és egyre világosabbá tette a városi vezetők előtt, hogy a városrendezés fővárosi összérdekeinek szem előtt tartása és az állami szándékok tekintetbevétele nélkül nem haladhatnak előre.

Ezért is járult hozzá Pest és Buda vezetősége egy olyan vegyes szépítő bizottság megalakulásához - gróf Andrássy Gyula és a kormányzat ez irányú szorgalmazásait követően -, mely mind az állam, mind Pest és Buda képviselőit magába tömöríti. Az 1868. május 18-án történt alakuló ülés elnöki tisztségét gróf Andrássy Gyula töltötte be. A közmunka és a közlekedési minisztériumot Reitter Ferenc és Hieronymi Károly osztálytanácsosok képviselték. Pest városa megbízásából tagjai voltak a bizottságnak: Szentkirályi Móric főpolgármester, Havas Ignác, Henszlmann Imre, Preuszer József, Rottenbiller Lipót, Sebestiani Frigyes, Sárkány József és Szumrák Pál főmérnök. Buda városa részéről a tárgyalásokon jelen volt: Házmán Ferenc főpolgármester, továbbá Országh Sándor, Ürményi József, Hofhauser Lajos, Pribék Béla, Goldinger János, Hunfalvy János.

Ezen a nevezetes értekezleten - ahol először ültek össze Pest és Buda szépítő bizottságainak delegáltjai és az állam képviselői - Andrássy a főváros fejlesztésének, egységének fontosságáról szólott. Nélkülözhetetlennek ítélte a két város kapcsolatának szorosabbra fűzését, együttműködését a város szépítése, rendezése terén. A munkálatok előfeltételeként jelölte meg a kisajátítási törvény életbe léptetését.

A szépítési vegyes bizottság egyébként Pest és Buda fejlesztésének irányát is nagy vonalakban felvázolta. A Reitter-csatorna előnyeinek ecsetelése mellett, megoldandó fontos feladatként jelölték meg a két város egyesítését, és ennek megfelelően szükségesnek tekintették, hogy a vegyes szépítő bizottság a két város fejlesztésének érdekeit közös nevezőre hozza, együttesen szemlélje. Célszerűnek ítélték a Lánchídnak mint vámvonalnak fölszabadítását, sőt azonfelül két újabb híd létesítését is.

A vegyes szépítő bizottság ülésén tehát jövőbe tekintő, merész gondolatok vetődtek fel. A tervek és a gyakorlati megvalósítás között azonban még hiányzott az összekötő kapocs. A nevezetes értekezletet, a kisajátítási törvényt, olyan szervezet megalakítása kellett hogy kövesse, mely életet lehel az elképzelésekbe, állandó formába önti a vegyes szépítő bizottságban megnyilatkozott helyes együttműködést. De mindez egyelőre még váratott magára.

Erre csak 1870-ben került sor, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa megalakulásával, melynek keretében az állami vezetés már szervezetten érvényesíthette elképzeléseit, és a szükséges pénzügyi háttér is biztosítottnak tűnt. Innen ugyan még néhány év telt el az egységes főváros létrejöttéig, de az irány helyesnek bizonyult.

Pest város vezetése ugyan korántsem nyugodott meg a történtek után - különösen sértőnek találta, hogy a kisajátított telkeken eszközölt új építkezések olyan széles adómentességet élveztek, hogy a város bevételeit is korlátozhatták. Még évekig nehezményezték a városi autonómia korlátozásait és az állam és a törvényhozás önkényességét emlegették. Miközben a sértődöttség és rosszallás szirénhangjai nem akartak megnyugodni - az egységes Budapest ügye és jövőbe mutató városrendezése mégis kilépett a tehetetlenség állapotából és a város vezetése végül is partnernek mutatkozott a megvalósításhoz, felismerve a közös állami és városi érdekeket.

Pest története

Pest a Duna bal partján Budával szemben helyezkedik el. A magyar főváros 1873-as létrehozása után az új fővárost alkotó három település egyike. Mérete a középkorban a mai V. kerületnek, Budapest születésekor az V., VI., VII., VIII. és IX. kerületeknek felelt meg. A köznyelvben gyakran egyszerűen Pestnek nevezik egész Budapestet (például: "Utazom Pestre").

A rakpartok építése, 1870.

Budapest fejlődésének egyik fontos tényezője a Duna volt, amely egyúttal a várost fenyegető veszélyek legnagyobbikát is jelentette. Az 1838-as árvíz után rendszeresen napirendre került Pest-Buda folyamszabályozásának kérdése, ezért az elkövetkezendő évtizedek legnagyobb feladata a Duna partjának rendezése, valamint a két város árvízvédelmének megoldása lett.

A Duna szabályozása, 1870.

A téli kisvizek utáni olvadás és a tavaszi esők viszonylag kisebb áradást okoznak. Igazán nagy veszélyt csak a jégtorlaszok okozta "dugók" jelentenek. A május-június hónapokban megjelenő ún. zöldár azonban jóval nagyobb károkat okozhat a termésben, ezért fejlődött ki az ármentesítés, kezdődött el a védőművek építése a Duna mentén hamarabb, mint az Alföldön.